Tatiana megkönnyebbülten dobta le a nehéz táskát az út szélére.
– Istenem, azt hittem, nem fogom megcsinálni – motyogta, miközben letörölte a homlokáról az izzadságot.Óvatosan letette a tejes, joghurtos és túrós üvegeket, és körülnézett. A gazdaságban rendetlenség volt – hat hónapja nem fizették ki a béreket. Részmunkaidőben kellett dolgoznia, tejtermékeket árult. Miután befejezte az áruk kirakását, Tánya felsóhajtott: ma elkésett, és minden kedvező hely foglalt volt.
De semmi baj, a hely még járható volt, és a pénzre sürgősen szükség volt. A ház tetőszerkezete beázik – minden esőzéskor lavórokat kell rátenni. A szomszédom, Petrovics megígérte, hogy segít a javításban, de még neki is fizetnie kell. Ismét felsóhajtott, miközben nézte, ahogy az emberek kiszállnak a buszokból és az autókból, hogy tejtermékeket vásároljanak. Szokás szerint a szélén lévőket vásárolták fel először, aztán lementek a középre.
Egy óra elteltével a rögtönzött piac jelentősen ritkult. Már csak az utolsó két busz maradt, és néhány véletlenszerűen kiválasztott autóban még volt remény. De hamarosan néhány autó lelassult, és Tanya gyorsan megszabadult az áru majdnem felétől. Ha ez将继续 volt a helyzet, akkor pár nap m将继续n belül fel lehetett volna hívni Petrovicsot munkára.
Igaz, hogy inkább ideiglenesen tenné – régi cucc a régi cucchoz nem a legjobb megoldás, de egyelőre megteszi.
Tizenöt perccel később egy busz állt meg. Egy tizenkét év körüli fiú szaladt gyorsan felé. Az utasok éppen leszálltak, hogy nyújtózkodjanak, és a fiú valamit mondani kezdett a sofőrnek.
Sokáig beszélgettek. Látszott, hogy a fiú könyörög, de a sofőr nem volt hajlandó. Végül lehajtotta a fejét, visszasétált a buszmegállóhoz, és leült az oldalára.
– Nem helybéli, az biztos – motyogta Tanya. – Talán Pavlovkából?
Csak ő és a szomszéd néni maradtak a spontán kereskedőhelyen. Ez a nő a hangoskodásáról és botrányos természetéről volt ismert, így nem sok párbeszédet folytattak.
Tánya a fiúra nézett. Felvett egy üveg tejet, és elindult felé.
– Szia! Kérsz tejet? Még mindig hideg van.
A fiú mohón nézett az üvegre, majd a lányra.
– Jól vagyok, köszönöm.
– Csak odaadom neked. Nincs pénz. Sütöttem ma sajttortát, és olyan meleg van, hogy nincs kedvem enni.
Mosolyogva nyújtotta át neki a csomagot. A fiú egy pillanatig habozott, majd hálásan elfogadta a finomságot. Miközben evett, Tánya fürkészve vizsgálgatta. Sovány volt, de a szeme élénk és figyelmes.
– Ugye nem idevalósi vagy?
A fiú megrázta a fejét.
– Nem.
– Hogy kerültél ide?
– Az apámhoz megyek. A szüleim elváltak, és anyám vidékre költözött a rokonokhoz.
A hangja szomorúvá vált. Tanya azonnal rájött, hogy a rokonai nem jelentenek számára kellemes emléket.
– Eleinte minden rendben volt, sőt, még szórakoztató is. Aztán elkezdtek inni, vitatkozni, veszekedni. Apa meglátogatta őket, hozott pénzt, de mindet elitták. El akart vinni engem, de anyám nem engedte. Két napja pedig elhozta az új férjét. Berúgott, és megpróbált megtámadni. Egész éjjel a pajtában maradtam, és reggel úgy döntöttem, hogy elmegyek apámhoz. De pénz nélkül nem jutsz messzire. Több sofőrt is megkérdeztem, de senki nem visz el.
– Tudod egyáltalán, hogy hová menjek? – kérdezte Tanya.
A fiú hevesen bólintott:
– Hát persze! A végállomásra, a buszpályaudvarra. Átmegyek az úton, és szinte azonnal ott lesz a házunk. Régen ott laktam, bár már régen, de mindenre emlékszem.
Tánya felsóhajtott. Ma háromszáz rubelt keresett, és a jegy kétszázba került.
– Hát jó. Holnap hozok még árut, korán jövök. Tessék, vedd el a pénzt. Ott, mindjárt jön a busz. Menj az apádhoz.
Dimka hitetlenkedve nézett rá:
– „Tényleg odaadod nekem ezt a pénzt?
– Vedd el, ne légy szégyenlős! – mosolygott a lány.
A lány egy pillantást vetett rá. A fiúnak sikerült elszaladni a busz ajtajáig, de azonnal megfordult, és újra odaszaladt a lányhoz. Gyorsan megölelte, csak egy pillanatra.
– Nagyon szépen köszönöm!
Tányának elakadt a torka. Neki nem volt saját gyereke – Isten nem adott neki, és a férje is elhagyta, amikor még fiatal volt. Az élet értelmetlenül telt, csak irigykedő pillantások mások gyerekeire és üresség a házban. A szíve megdobogott ebben a rövid ölelésben.
A busz elindult, és a fiú kidugta a fejét az ablakon:
– Nénikém, hogy hívnak?
– Tanya vagyok, Tanya néni – felelte a lány. – És te?
– Dimka. Biztosan találkozunk még, Tánya néni!
Alig hallotta az utolsó szavakat, ahogy a busz eltűnt a sarkon.
Tánya egyedül maradt. Dühösen felhorkant. A teje már meleg volt, és holnap megint üres kézzel kell majd mennie. Különben is, a levegő odakint kezdett felmelegedni.
– Istenem, már megint esik – motyogta, miközben felnézett az égre.
Megszokásból elkezdte rendezni a vizesmedencéket. Petrovics háromezret kért a tetőjavításra, neki pedig csak kettő volt. Megkérje, hogy várjon az utolsó ezressel? Miközben gondolkodott, az eső dobolni kezdett a tetőn, majd a medencéken. Tánya szomorúan figyelte a cseppeket, de a gondolatai a fiún jártak. Vajon épségben odaért-e? Hogyan fogadta őt az apja? Vagy ő is új családot alapított? A felnőttek megoldják a saját problémáikat, elfelejtve, hogy a gyerekek a választásaik között maradnak.
Tizenöt év telt el.
– Szergej Petrovics, micsoda férfi vagy! Egész életemet ezen a tanyán dolgoztam, itt hagytam az egészségemet, és te még csak segíteni sem akarsz!
– Miért ne akarnék, Tatjana Mihajlovna? Nagyon is akarok. Csak fizessen, és holnapra lesz egy brigádja. Ezek piaci idők. Semmit sem tesznek ingyen.
Tánya dühösen az asztalra csapott az öklével.
– Ne hülyéskedj, Szergej, neked mindig ilyen időd volt. Kitakarítottad az egész kolhozt, megvetted a gazdaságot, és most mindannyiunkat a markodba vettél. Talán még egyszer találkozom a gazdával, mindent elmondok neki!
– És maga, Mihajlovna, ne fenyegessen engem! Maguk lelőtt verebek. A gazdának persze mondd meg! Az elmúlt három évben kétszer-háromszor járt itt. Jobb dolga is van annál, minthogy öregasszonyokat hallgasson, akik összekeverik a tényeket. Menjen el, Tatjana Mihajlovna, békében. Ne zavarja a munkámat.
Tánya az ajtót becsapva távozott az irodából. Ez volt az egész élete. Sokáig dolgozott, minimális nyugdíjat kapott, ami alig volt elég a kenyérre, még a ház javítására sem. A közigazgatási épület kijáratánál, amelyet a helyiek még mindig „irodának” hívtak, találkozott egy szomszéddal. Egykor együtt árulták a tejet, amit ugyanarról a gazdaságról loptak. Most mindketten magányos nők voltak, akiknek csak emlékeik voltak egy jobb életről.
– Ah, Tánya, milyen volt? Meglátogattad a főnökünket? – Valentina bosszúsan köpött. – Bárcsak ő, a kapzsi, darabokra szakadna!
– Nem volt hajlandó segíteni nekem a házzal – sóhajtott fel Tánya. – Azt mondta, hogy most már piaci viszonyok vannak, pénz nélkül nem megy.
– És jól teszed, nem akarsz tovább menni. Az a csaló csak a zsebeit tömködi. Inkább gondolj az emberekre.
– Menjünk, Valja, ne hagyd, hogy az idegeidre menjen. Megint felment a vérnyomásom. Nem tudom, hogyan tovább.
Valentina megfogta a kezét.
– Menjünk lassan. Nem lehetsz ilyen ideges a mi korunkban. Hagyd őt békén, Tanya. Egyedül kell megtalálnunk a kiutat.
Tánya nagyot sóhajtott.
– ‘Miért olyan igazságtalan ez? Egész életünket ennek a farmnak szenteltük. Megfagytunk, mindent a vállunkon cipeltünk… És ő? Ő nem akart tudni semmiről. Ugyan már, korábban fiatal és tapasztalatlan volt, de most, amikor már férfi?
– Miféle férfi ő? – Valentina legyintett a kezével. – Egyetlen tisztességes tettet sem. És még mindig egyedülálló. Szóval van rá oka.
Megálltak, egymásra néztek, és hirtelen felnevettek. Az útra kiszaladt csirkék ijedten szétszéledtek.
– Jaj, Val, de megnevettettél! – Tanya letörölte a könnyeit, és azt mondta. – Ez minden csínytevéséért van. Menjünk gyorsan haza! Be kell vennünk néhány cseppet, és meg kell néznünk a vérnyomásunkat.
Valentina aggódva nézett a barátnőjére.
– Kicsit sápadtnak tűnsz. Hadd menjek át hozzád. Majd együtt megnézzük.
Tanya sem érezte jól magát. Ideges volt az elutasítás miatt, és ez felesleges volt. A tető beázott, a padló egy helyütt kész volt beomlani. Hogy lehet itt békében élni?
– Hol van a gyógyszered? Csak ne állj fel, ezzel a nyomással nem tudsz!
Tánya megrázta a fejét.
– A konyhában, az asztalon. Istenem, talán jobb lenne meghalni. Senkinek nincs rám szüksége, csak a szenvedés…..
Valentina szigorúan kiabált:
– Mit beszélsz? Ezt nem teheted! Ez nem szép dolog.
Mielőtt Tánya válaszolhatott volna, egy impozáns autó állt meg a ház előtt.
– Ki az ott? Talán a mi Szergejünk meggondolta magát? – tűnődött a lány. – Bár valószínűtlen volt, túlságosan arrogáns lett.
Valentina az ablakhoz ment.
– Ó, Tánya, micsoda gyönyörű autó! A mi falunkban nem látni ilyen kocsikat.
– Szerintem Szergej nem is álmodott ilyen gazdagságról. Biztos eltévedtünk.
– Miért állsz ott? Menjünk és segítsünk az embereknek.
– És a gyógyszer?
– Utána. Ha valami, akkor tovább maradnak. Szégyellem, ahogy itt élünk.
Tatiana Valentina támogatásával kiment. Az autó valóban nagy benyomást tett – a falujukban még senki sem látott ilyen mérnöki csodát. A fiúk mindenfelől siettek, hogy megcsodálják az újdonságot.
Ketten szálltak ki a kocsiból: egy fiatalember és egy idősebb férfi. […]
