AZ ÉLET KEMÉNY PRÓZÁJA.
– Ha Nikolai nem lett volna, a lányod nem élne…!
Munkából hazatérve azt tapasztaltam, hogy az emeletünkön a lift melletti peronon valami furcsa típus állt. A hátsó lépcsőház ajtaja mellett ült a padlón. Először azt hittem, hogy egy drogos. A mákfüggők gyakran látogatják az első emeleten lakó családot. A fickó harminc év körülinek tűnt. Egészen tisztességesen volt öltözve: bőrdzseki, jó farmer, sportcipő. „Vajon honnan van ezeknek a barmoknak pénzük a „drogra”? Talán lopják?” – Gondoltam ingerülten, és sietve elrohantam a földön ülő idegen mellett. Miközben én kétségbeesetten kotorásztam a táskámban a kulcsok után kutatva, a férfinak sikerült felállnia, és a sarok mögül kinézve rekedten kérdezett:
– Hölgyem, vesz nekem egy cigarettát? – Én nem dohányzom! – Pánikszerűen megnyomva a csengőgombot, motyogtam. Olja kinyitotta az ajtót. A lányomat félrelökve az útból, berohantam a lakásba, és csattanva becsaptam az ajtót.
– Anya, mit csinálsz? – lepődött meg a lányom. – Mit csinálsz te itt! Úgy nyitod ki az ajtót, hogy meg sem kérdezed, ki van az ajtóban!
– Tehát nem vagyok egyedül. Apa itthon van.
Dühösen megráztam a kezem:
– Akkor apa nyissa ki az ajtót! Nem tudom, ki lehet az!
– Hé, mi ez a zaj? – Kérdezte gúnyosan a férjem, amikor kijött a szobából.
– Mindenki a kanapén fekve?! -kérdeztem fanyar mosollyal,
– Hát igen… – vallotta be egyszerűen Valerka. – Miért, te nem tudsz?
-Dehogynem. De nem akkor, amikor a feleségedet a saját lakásod előtt rabolják ki! – Dühösen – sziszegtem.
-Kirabolták! – Valerka szeme kitágult. – Ki?
– Ki-ki ! ingerülten intettem a kezemmel a bejárati ajtó irányába – Csak hogy a bejáratban egy férfi hozzám tapadt a bejáratban, majdnem meghaltam a félelemtől!
– Majd én elintézem – Valera lehúzta a pólóját, és az ajtó felé indult, de én határozottan elálltam az útját:
– Ne merészeld! Mi van, ha drogfüggő? Nem akarom, hogy az a szörnyszülött bármit is tegyen veled! Jobb, ha hívom a rendőrséget.
– Várj… Az a fickó megtámadott téged vagy sem?
– Nem. Nem fenyegetett meg közvetlenül – sóhajtottam. – De kért egy cigarettát.
– Igen, ez egy förtelmes bűncselekmény.
– Ne nevess – mondtam dühösen. – Majdnem minden rablás így kezdődik!
– Ne találd ki – kuncogott a férjem. – Én is lövök néha cigarettát a járókelőktől, de nem vagyok rabló. Különben is, hülyeség a rendőrséget hívni. Mi van, ha csak az egyik szomszédunkra vár?
– Isten tudja – vonogattam bizonytalanul a vállamat. – Oké, akkor várunk reggelig.
Reggel nem volt senki a liftnél. Megnyugodtunk. Hat órakor azonban Olja odasietett hozzám a munkahelyemen:
– Anya, megint volt valami fickó a liftben. Megijedtem.
– Hívnod kellett volna a rendőrséget! – Dühös lettem.
– Legalább az iratait ellenőrizték volna. Lehet, hogy körözik… Téged molesztált?!
– Üdvözölt engem!
– Ó, Istenem! Ez a bűnöző egy gyereket is zaklat! –
Megragadtam a mobilomat. – Fel kell hívnom apámat, hogy jöjjön értünk…
Valera tizenöt perccel később megérkezett. Komornak tűnt. Én is gyávának tartottam a szívét, ezért azt javasoltam, hogy ugorjunk be a rendőrségre, és vegyük fel az egyik rendőrtisztet.
– Majd én magam elintézem – mondta Valera. – Különben is, a férfi már távozhatott volna…..
A férj tévedett. A gyanús férfi nem futott el. Amikor kiszálltunk a liftből, a földön ült, és egy kolbászos zsemlét rágcsált. A lábánál egy üveg sör állt.
– Vacsorázik? – Köhögve kérdezte Valera.
A férfi abbahagyta a rágást, és zavartan elmosolyodott:
– Igen. Valahogy úgy…
– Miért pont itt? – Valera körbejárta a lift melletti területet.
– Nincs máshol…
– Hogy érted, hogy nincs máshol? – Felháborodtam. – Te egy csöves vagy?
– Mondhatni – torzult el a fickó arca mártír grimaszba.
– Pontosabban a körülmények áldozata… .
– Ez az, a körülmények áldozata – szakítottam félbe dühösen -, ha nem tűnsz el azonnal a bejáratunkból, hívjuk a rendőrséget. Értem már!
– Nem kell a rendőrség – kérdezte a hajléktalan. – Nem tart sokáig. Tudja, nincs senkim ebben a városban, de valahogy meg kell élnem. Van egy rakodómunkám a környéken.
Amint eleget keresek ahhoz, hogy albérletet bérelhessek, elmegyek.
– Nem érdekelnek minket a problémáid! – Kiabáltam. – Ez nem egy szálloda, érted?!
– Ne kiabálj – rántott meg Valera az ingujjamon. – Talán tényleg nincs hová mennie.
– Mit érdekel engem? -horkantam fel. – És különben is, miért véded őt? Normális emberek nem lógnak a negyedekben. Ha kitakarítja a lakást, akkor nem fogsz így énekelni!
A hajléktalan fickó szeme elkerekedett:
– Nem vagyok tolvaj, mi vagy te… Szeretnéd látni az útlevelemet? – Babrált a kabátja zsebében.
– Nem kell – állította meg Valera -, szerintem igazat mondasz…
A férjem kézen fogott, és a lakás felé rángatott. Otthon heves vitába keveredtünk, de Valerának és a lányának sikerült meggyőznie, hogy ne dobjam ki a férfit az utcára. Szívemet összeszorítva beleegyeztem. Másnap azonban újabb meglepetés ért bennünket – hajléktalanunk egy kutyát hozott magával.
– Anya, Kolja bácsi azt mondta, Zsulka vele fog lakni – jelentette örömmel este a lánya. – Kolja bácsi kedves, elvitte Zsulkát a többi kutyától. Láttad a sebét?
– Hagyj békén – morogtam.
– Nincs semmi dolgom – vizsgálgatom a kóbor kutyákat! És különben is, látom, már összebarátkoztál azokkal a kóbor kutyákkal!
– Ezek nem kóborlók – ráncolta a homlokát. – Csak bajban vannak.
– Taknyos ügyvéd! – Dühös lettem. -Eljött az év vége, és ahelyett, hogy a házi feladatát csinálná, egy csodabogárral lóg!
– Ne aggódj, megtanultam a leckét! – A lányom csillogó szemmel kiugrott a konyhából.
Szombaton általános takarításba kezdtem. Az erkélyen rongyot rázva láttam két rendőrautót és egy mentőautót a bejárat közelében. Egy padon orvos vizsgált egy lányt, mellette állt a hajléktalanunk és két egyenruhás férfi.
A gyerekre pillantva, rémületemre felismertem Olját… Ó, Istenem, rohantam ki. Ellöktem magamtól a bámészkodókat, odarohantam a lányomhoz, megragadtam a vállát, és az arcára nézve elborzadtam – Olenka ajka feldagadt, az arca és a haja véres volt, a szeme bedagadt.
– Ne aggódjon – nyugtatott meg az orvos. – A gyereknek nincsenek súlyos sérülései. Bár ez a szemétláda akár meg is ölhette volna… Elengedve a lányom vállát, ököllel vágtam a rendőrök között álló hajléktalan felé:
– Te szemétláda! A gyermekem!!! Valaki hátulról megragadott, és megpróbált félrehúzni:
– Asszony, mit csinálsz?! Ne merje megütni az áldozatot! „Az áldozatot?!” A fickót bámultam, csak most vettem észre, hogy az arca is be van törve, a kabátja oldalt felszakadt, a farmerját vér borítja.
-Jobb, ha megköszöni a férfinak – rázta a fejét a rendőr. – Ha ő nem lett volna, a lányod nem élne! Egyébként, bár a bandita megsebesítette, ez a polgár nem engedte el – rázta a fejét a rendőr „hód” irányába a százados.
– Ott ül a kocsiban az a szemétláda …
Útban a kórházba Kolja elmesélte, hogyan történt minden. Kiderült, hogy valami gazember elhurcolta Olenkát a hátsó lépcsőházba. Nem tudott sikítani, de Kolja véletlenül meghallotta a felhajtást, és lejött megnézni, mi történik. Szörnyű belegondolni, mi történt volna, ha pár percet késik…..
Nyikolaj sebe, hála Istennek, nem volt túl súlyos, de az orvosok több mint egy hétig kórházban tartották. A hazabocsátás napján mindannyian eljöttünk a szobájába. Amikor meglátta a kezemben a rózsacsokrot, Kolja felnevetett:
– Srácok, mi vagyok én, ifjú hölgy vagy mi? Adjatok inkább egy karton cigarettát!
– Most már nem lehet túl sokat dohányozni – mondta csilingelő hangon Olja. – De kitaláltuk, hogyan segíthetnénk rajtad!
Hát hogyan? – Kérdezte Kolja vidáman,
– Hogyan hogyan – nevetett a lánya. – A mi dácsánkban fogsz lakni. Ott jó lesz.
Mint egy szanatóriumban!
Ugye, anyu, milyen jó!
