– Szóval elhagysz engem valaki másért, és úgy döntöttél, hogy átveszed a lakásomat? – Kérdeztem meglepődve a férjemtől, nem hittem a fülemnek.
Alexander előttem állt, és idegesen dörzsölgette a zakója gombját. Elfordította a tekintetét, mutatva, mennyire zavarban van, és mennyire szégyelli magát. De a szavak, amelyek az imént még az ajkán jöttek ki, nem akartak beférkőzni a fejembe.
– An, meg kell értened, mindenkinek jobb lesz így – motyogta, gondosan kerülve, hogy a szemembe nézzen. – Régóta idegenek vagyunk, ezt te magad is tudod. És a lakás… Miért kellene megosztanunk, tényleg? Itt vagyok bejelentve, minden jogom megvan hozzá…
– Nem igaz? – Felforrtam, ökölbe szorítottam a kezem. – Jogokról merészelsz beszélni? A saját pénzemből vettem ezt a lakást, amikor még nem végezted el a főiskolát! Minden filléremet félretettem, évekig éheztem. Szóval te csak egy lakos vagy itt? Hű, micsoda szerencse!
– Figyelj, ne heveskedjünk – mondta Alexander békítően. – Nem tagadom az érdemeidet. Igen, a lakást a te pénzedből vettük, de annyi éve élünk itt együtt. Azt hiszed, hogy nekem nincsenek jogaim hozzá?
– Így van, annyi éven át! – Kiáltottam fel dühösen. – És most hirtelen úgy döntöttél, hogy mindent eltörlöd, és új életet kezdesz? Azzal, hogy elveszed a lakásomat, amiért pokolian megdolgoztam?
– Én nem fogok semmit megragadni! – robbant ki a férjem, felpattanva a kanapéról. – Miért hisztizel? Azt javaslom, hogy oldjunk meg mindent békésen, emberileg. Mi a fenének kell nekünk ez az átkozott lakás? Adjuk el, osszuk el a pénzt, és húzzunk el innen. Hát nem érted, hogy nincs szükségünk most erre a veszekedésre és megaláztatásra?
Boldogtalanul felnevettem, és megráztam a fejem. Persze, hogy is ne nevetnék? Te magad tetted a csúnya dolgot, te magad árultál el és csaptál be engem. És most akkor felejtsük el, felejtsük el, felejtsük el, és menjünk külön utakon. Eladjuk a lakást, osztozunk a pénzen, és viszlát, új életet kezdek.
– Tudod, Szása, de egykor ez a „rohadt lakás” volt álmaink határa – vigyorodtam el keserűen. – Emlékszel, hogyan költöztünk be? Hogy az utolsó filléreinket is arra költöttük, hogy javításokat végezzünk és bútorokat vegyünk? Te is annyi tervet szőttél – mondták, most már élni fogunk, gyerekeink lesznek …
– Istenem, miért beszélsz már megint a múltról? – A férjem ingerülten félbeszakított. – Az már elmúlt és elmúlt, száz évvel ezelőtt. Mondom neked – minden megváltozott, idegenek lettünk. Miért vagy most ilyen szentimentális?
– Neked talán, és elmúlt – gúnyolódtam a fogaimon keresztül. – De számomra nem. És sajnálom, de nem fogom megosztani veled a lakásomat. Ha új életet akarsz kezdeni, légy a vendégem. Csak a tulajdonom nélkül, kérlek.
– Mi vagy te, mint egy kislány, az Isten szerelmére! – Alexander ismét fellángolt, és a karjával hadonászott. – Hogy érted, hogy a tulajdonod nélkül? Annyi éve együtt vagyunk, a törvény szerint a lakás fele az enyém!
– Ó, a törvény szerint? Gyerünk, menj a bíróságra, bizonyítsd be az igazad! – Dühösen felnevettem, gombócot éreztem a torkomban. – Csak figyelmeztetlek, én sem fogok a háttérben maradni. Az utolsó leheletemig harcolni fogok ezért a lakásért. És higgye el, nem adom oda a felét a semmiért!
Alexander lilára váltott, ökölbe szorította a kezét. Látszott rajta, hogy alig tudja visszafogni magát, hogy ne mondjon túl sokat. Akaraterővel kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, hangosan kifújta a levegőt.
– Jól van, Anya, ez egy felesleges beszélgetés – mondta fáradtan. – Látom, hogy nem akarsz rendetlenséget csinálni. Még mindig állod a sarat, nem akarsz megegyezni.
– És miért is kéne belemennem? – Tettem fel az értelmes kérdést, miközben a konyharuhát gyűrögettem a kezemben. – Te vagy az, aki elmegy, te vagy az, aki tönkreteszi a családot. És a lakást is neked kell adnom? Kizárt dolog, kizárt dolog! Ha meg akarod osztani a vagyont, azt a bíróságon teheted meg. Lássuk, mit mond!
– Hát nem érted, te buta, még ügyvédre is kell költenünk! – A férj ismét felpattant. – Na jó, rendben, legalább van némi megtakarításom. De neked? Minek fogsz perelni és kiöltözni?
– És ez nem a te dolgod – vágtam közbe, büszkén felegyenesedve teljes magasságomba. – Majd megoldom valahogy magam, a te alamizsnáid nélkül. És egyáltalán, Szása, fejezzük be ezt az értelmetlen beszélgetést. Nem fogod megváltoztatni a véleményemet, és én sem fogom megváltoztatni a tiédet. Úgyhogy menj már… az új barátnődhöz. És hagyd el a lakást, ez nem a te helyed.
A férj a fogát csikorgatva húzta le a kabátját a fogasról. Egy rántással kinyitotta a bejárati ajtót, úgy, hogy az ablakok majdnem kirepültek. A küszöbön megfordult, és lenéző pillantást vetett rám.
– Bolond vagy, Anka. Istenemre, bolond vagy! Nem vagy hajlandó örülni, és felhúzod az orrodat. Ne harapdáld később a könyöködet!
És kiment, csattanva csapta be a szerencsétlen ajtót. Én pedig ott maradtam a folyosó közepén, lehajtott karral. Könnyek fojtogattak, eltakarták a szememet. A szívemet tépte az igazságtalanság, az égő, mindent elsöprő harag.
És valóban – egy bolond. Nyolc év ment tönkre, nyolc év önmegtagadás és önzetlen szeretet. És mi lett a vége? Árulás, hazugságok, az egyetlen tulajdonom nélkülözése. Hagyjatok a sorsomra, mossátok le rólam a kezeiteket.
De nem, ez nem fog megtörténni! Még ha éheznem kell is, még ha ki is kell forgatnom magam, nem adom fel a lakásomat. Harcolni fogok a halálig, az utolsó határig. És hadd próbáljon megkerülni, ravaszsággal vagy pofátlansággal elkobozni a vagyonomat!
Tudom, hogy nehéz lesz. Idegek, bíróságok, végtelen veszekedés és civakodás. De megbirkózom vele, muszáj lesz. Magamért, a jövőmért. Ennek a szerencsétlen lakásnak az érdekében, amiért oly sok éven át keményen dolgoztam.
– Semmi, Sasha, semmi – suttogtam dühösen, letörölve a könnyeimet. – Majd én táncoltatlak téged, galambocskám. Majd megtudod, mit ér egy font hús, milyen érzés – egy bolonddal szórakozni.
Kiegyenesedett, felegyenesedett, felvonta a vállát. Letörölte arcáról a könnyek maradványait. Ne sírj, ne hullatj könnyeket egy méltatlan férfiért. Össze kell szednie magát, össze kell szednie magát. És harcolni, kétségbeesetten és könyörtelenül.
Nem számít, hány éves vagyok, nem számít, mennyi erőm van. Nem számít, milyen kevés tapasztalatom vagy kapcsolatom van. Harcolni fogok a végsőkig, kiállok a jogomért mindenáron. Mert ez az én életem – és nem hagyom, hogy valami gazember úgy rendelkezzen vele, ahogyan jónak látja.
Bátorítóan bólintottam a tükörképemre, és büszkén felemeltem a fejem, majd besétáltam a nappaliba. Leült a kanapéra, és felvette a telefont. Néhány másodpercig ostobán bámulta a készüléket, összeszedte a gondolatait. Aztán határozottan tárcsázta a dédelgetett számokat.
– Halló, anya? Én vagyok az. Most éppen nem érsz rá? Nem? Jó, akkor figyelj rám. Szükségem van a segítségedre. Sasha elhagy engem. Igen, igen, egy tinédzser miatt. És el akarja venni a lakásomat, el tudod képzelni? Mindent egybevetve, a helyzet szörnyű. Attól tartok, egyedül nem tudom megoldani.
– Ó, Istenem, lányom, mi folyik itt?! – Anyu a vonal másik végén sikoltozott. – Micsoda gazember, micsoda gazember! Nem, micsoda aljas dolog!
– Erre gondoltam – sóhajtottam, és a kanapé párnáján dörzsöltem a rojtokat. – Mindegy, anya, valamit tennünk kell. Nem adom neki a lakást, az szóba sem jöhet. De hogy hogyan küzdjünk ellene, azt nem tudom. Adj tanácsot, jó? Talán el kéne mennem egy ügyvédhez, tanácsot kérni?
– Igen, mindenképpen! – erősítette meg határozottan anya. – És minden „lehet” nélkül! Holnap felhívok mindenkit, akit ismerek, és megkeresem neked a legjobb ügyvédet. És a gazemberedet is így, és mondd meg neki – ő egy szemétláda, nem lakás! Menjen az erdőbe, gazember!
Gyengén elmosolyodtam, kicsit könnyebbnek éreztem a szívemet. Még mindig jó, ha vannak emberek a közeledben, akik készek támogatni egy nehéz pillanatban. Itt és anyu – egyenesen a csatába, egyenesen a karámba. És nem érdekli, hogy a volt veje még százszor is téved. A lényeg, hogy megvédje a lányát, hogy mellette álljon.
– Köszönöm, anyu. Annyit segítettél nekem, el sem tudod képzelni, mennyit! Elvesztettem a fejem, a karom is le volt eresztve. És te nagyon felráztál, erőt adtál nekem. Most már nem adom fel, harcolni fogok, amíg nem győzök!
– Így van, lányom. Ne hagyd magad megbántani, küzdj a boldogságodért. És nem hagyunk bajban, sem én, sem apa, sem a barátaid. Meg fogjuk oldani, meglátod!
Ez volt a vége. Letettem a telefont, és mélyet sóhajtottam, hátradőltem a kanapén. Nehéz, ó, annyira nehéz újra kezdeni az egészet. Építeni egy életet a régi roncsain, megtanulni járni a korábbi boldogság éles szilánkjain. De nincs más kiút.
Meg kell birkóznunk vele, meg kell küzdenünk a békés léthez való jogunkért. És az első dolog, amit egyszer s mindenkorra meg kell tennünk, lebeszélni a hajdaniakról a lapos követeléseket. Hagyjuk akár a bíróságon keresztül, nyilvános eljárásokon keresztül – de megvédeni a tulajdonukat.
És akkor majd meglátjuk. Talán tényleg lehet majd a nulláról kezdeni. Meggyógyítani a sebzett szívemet, visszaadni az emberekbe vetett hitemet. Találni egy új szerelmet, egy igaz, őszinte szerelmet. Az egyetlent és egyetlenegyet.
De addig is… Addig is össze kell szednem magam. Ki kell találnom egy védekezést, fel kell készülnöm egy hosszú és fájdalmas tárgyalásra. Ó, a májam tudja, hogy nem lesz könnyű. De megbirkózom vele, Istenemre, megbirkózom vele! Elvégre már hozzászoktam. Egész életemben töviseken át, egész életemben a sors ellen.
És most is átjutok rajta. Erős leszek, nem török meg. Magamért, a jövőmért. És dacolva az összes Sáskával, aki keresztezni merte az utamat!
Láng lángolt lassan a mellkasomban. Félénken, bizonytalanul, de égett! És ez volt a lényeg. Szóval, korai lenne még leírni engem. Szóval, még mindig harcolni fogok!
Ezekkel a gondolatokkal határozottan felálltam a kanapéról, és a hálószobába mentem. Elővettem egy nagy utazótáskát a félemeletről, és elkezdtem összepakolni a dolgaimat. Néhány ruhát, a legszükségesebbeket – iratokat, pénzt, laptopot. A többit majd később viszem, ha kicsit lenyugodtak a dolgok.
Most az volt a legfontosabb, hogy kijussak innen. Azonnal, ebben a percben. Mielőtt Sashka visszajön, mielőtt elkezd könyörögni a jogaiért. Mert ismerem őt – először a meggyőzés, aztán a szemrehányás, majd az erőszak. Ezt már átéltük korábban is.
Nem, elég volt! Elegem van, eleget láttam. Nem maradok egy percig sem ebben a kígyófészekben. Még ha a vasútállomáson kell is töltenem az éjszakát, az is jobb, mint itt.
Anya már régóta kéri, hogy jöjjek ide, de még sosem volt rá lehetőségem. És most tökéletes. Kivárni az első vihart, és észhez térni. Aztán meglátom, hátha találok egy albérletet az első alkalommal. Csak hogy elmeneküljek ebből a rémálomból, csak hogy újrakezdhessem az egészet.
Felhúztam a táskámat, és búcsúzóul a hitvesi ágyra pillantottam. A szíve összeszorult, az orra pedig fájt. Mennyi minden kapcsolódott ehhez a szobához! És az első nászéjszaka, és álmatlan éjszakák a lánya bölcsőjénél. És veszekedések, és kibékülések, és hajnalig tartó őszinte beszélgetések. Tényleg vége lett? Tényleg vége van?
Megráztam a fejem, elűzve a nemkívánatos gondolatokat. Nem volt miért szomorkodni, nem volt miért sajnálkozni. Ami volt – ami volt – az elmúlt, vége. A jövőre kell gondolnunk, új életet kell építenünk. Amelyben nincs helye a gyengeségnek és a csüggedésnek.
Határozottan felkaptam a táskámat, és hátra sem nézve elhagytam a lakást. Bevágtam az ajtót, elfordítottam a kulcsot a zárban. Ennyi volt. Most már csak előre – az ismeretlenbe, a változások felé. És ami lesz, az lesz!
Lement a lépcsőn, hallgatta a sarkai csattogását. A szívem őrülten kalapált, a halántékom lüktetett. Megijedtem? Igen! De örömmel is. Az új élet várakozása, a határtalan szabadság érzése.
Persze, nem lesz könnyű. Persze, keményen kell majd dolgoznom, sok próbatételen kell majd átmennem. De megbirkózom vele, erős vagyok. Elvégre nem ez az első alkalom, hogy a semmiből indulok.
Réges-régen, amikor még kislány voltam, nem jutottam semmire. Elszöktem otthonról egy bőrönddel, egy idegen, ismeretlen városba. Hogy egyetemre menjek, hogy önálló életet kezdjek. És semmi, túléltem! Tanult, talpra állt, emberré vált.
Most a történelem ismétli önmagát. Csak új fordulaton, új díszletek között. De a lényeg ugyanaz – kimászni a mocsárból, nem hagyni, hogy beszippantson a mocsár. Megtalálni az erőt, hogy tovább élj, bármi történjék is.
És ezt fogom is tenni. Magamért, a lányomért. A jövőnkért, amely fényes lesz. Nincs hazugság, nincs árulás, nincs végtelen szívfájdalom. Csak előre – az álom felé, az új horizontok felé!
Odakint szitált a szél. Begomboltam a kabátomat, és a vállamra vettem a táskámat. Mélyet szippantottam a nyirkos őszi levegőből, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Hát ez az! Viszlát, elmúlt élet! Helló, új élet!
Határozottan ment előre – el az unalmas magasházak mellett, az elszáradt palánkok mellett. Az ismeretlen felé, minden akadály és ellenérv ellenére. Most már csak erre – át az aknamezőn, a késhegyre. Mert egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne másképp.
Vajon Sáska már felfedezte-e az eltűnésemet? Valószínűleg őrjöngve rohangál a szobákban. Azon tűnődik, hová tűnt a felesége. Semmi, hadd legyen ideges. Hadd érezze, milyen érzés elhagyatottnak lenni. Talán akkor majd észhez tér és észhez tér.
De nem hiszem. Nem az a fajta ember, aki tanul a hibáiból. És most nincs szükségem a bűntudatára. Túl késő, Sashenka. A vonat elment, nem lesz film.
Meggyorsítottam a lépteimet, lekanyarodtam a főutcára. A járókelők a dolgukra siettek, nem figyeltek rám. És hála az égnek! Az utolsó dolog, amire most vágytam, az a szimpátia vagy a kíváncsiság volt. Csak előre akartam menni – amerre a szemem, amerre a lábam vitt.
És az élet mindenütt dübörgött – fényes, sokszínű, nyugtalan. Autók dudáltak, villamosok dübörögtek, kereskedők a piac ajtajánál. Én pedig hirtelen könnyűnek és nyugodtnak éreztem a szívem. Mintha sok év súlyát dobtam volna le a vállamról, mintha végre kitörtem volna az ördögi körből.
Megálltam a kereszteződésben, és az ég felé vetettem a fejem. A szitáló eső az arcomba csapott, hűvös nedvességgel telepedett a szempilláimra. Az ajkai mosolyra húzódtak – hosszú-hosszú idő óta először.
– Helló, új élet! – Suttogtam, kitéve az arcomat az esőcseppeknek. – Ismerkedjünk meg egymással! A nevem Anya, és többé nem hagyom, hogy gazemberek lökdössenek. Mostantól csak én vagyok és a választásom. Nem érdekel, mit mondanak az emberek!
Nevetett, és fürgén átugrott a pocsolyán, elkapva a járókelők meglepett pillantásait. És hagyta is őket! Nem egy marslakót láttak, csak egy nőt, aki a semmiből kezdi az életét. Hadd ne legyen benne minden zökkenőmentes, hadd kell majd sok mindent újra kezdeni – de ez az én életem. És rajtam múlik, hogy milyen lesz.
Lendületesen sétáltam előre, a változások felé. A táskámban ott volt a mobilom, rajta egy csomó nem fogadott hívással Sashától, de határozottan elhatároztam, hogy nem veszem fel. Elég, már eleget beszélgettünk, néztünk egymásra. Tovább – csend.
És előttem várt ismeretlen, izgalmas, kicsit ijesztő. Egy új város, egy új munka. Új találkozások és felfedezések, örömök és bánatok. És mellettem volt a lányom – az én kis vérem, szívem öröme. Az ő kedvéért harcolni fogok, harcolni fogok, mint a pokol.
Győzni fogok, nem megyek sehova. Mert nincs más út. Mert ez a helyes – nekem, neki. Mindannyiunkért.
Így van ez, Sashenka. Azt hitted, hogy összetörsz engem? Azt hitted, hogy összetörsz engem? Azt hitted, hogy összetörsz engem? Azt hitted, hogy összetörsz engem? Rosszat támadtál meg!
Felállok. Dacolva veled, dacolva a sorssal. Dacolva mindenkivel és mindennel.
Mert én vagyok Anya. Csak Anya. Erős, büszke, megtörhetetlen.
Az vagyok. És az is leszek. Meg tudom csinálni. Megértették, jó urak? Így van! Most pedig tűnjetek el az utamból. Utat!
Egy egész világot kell meghódítanom. És az igazi énem, az, aki újjászületett a hamvaiból. Az, aki soha többé nem lesz senkinek a fele, senkinek a függeléke.
