Vera!!! – hallotta férje hangját a folyosóról.
Az ajtó ropogott a súlyos csattanás alatt. Vera összerezzent, a konyha sarkában kuporgott. Az óra hajnali kettőt mutatott. Sztyepán a szokásosnál korábban tért haza.
– Verka! – jött egy újabb részeg morgás a folyosóról. – Hol vagy, te pióca!
A lezuhanó ruhatár hangjától a szíve elszorult. Megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. A legutóbbi bordatörés után a félelem a bőrébe ivódott.
– Én… itt vagyok – mondta alig hallhatóan.
Stepan az ajtófélfába kapaszkodva botorkált be a konyhába. Bűzlött a piától és a cigarettától.
– Hol a vacsora? – sziszegte.
– A tűzhelyen, felmelegítem……
– Hideg van? – A szeme véreres volt. – Pokolian dolgozom, és még a vacsorát sem tudod rendesen felszolgálni?!
– Stjepa, én…
A tányér a félig megevett levessel a falnak repült, zsírfoltokkal fröcskölve a tapétát.
– Sztjep, kérlek – Vera az ablakhoz lépett. – Aludjatok csak, én pedig mindent feltakarítok…..
– Aludni? – A hajánál fogva megragadta a nőt. – Te akarod megmondani, hogy mit csináljak?!
Az első ütés az arccsontját találta el. Vera érezte a vér sós ízét a szájában.
– Segítség! – sikoltott, évek óta először mert segítséget hívni.
– Fogd be a szád! – Stepan a földre lökte a nőt.
Kopogtak az ajtón. Halkan, tétován.
– Sztepan Mihajlovics? – hallatszott a szomszéd hangja a bejárati ajtó mögül. – Minden rendben van?
– Minden rendben van, Anna Petrovna – mondta váratlanul józan hangon. – Túl hangos volt a tévé, sajnálom!
– Hát igen…
A lépések az ajtó előtt elhallgattak. Vera érezte, hogy utolsó reménye is kicsúszik az ujjai közül.
Hirtelen megrezgett a telefon a köntösének zsebében. Egy újabb üzenet Tányától, gyerekkori barátnőjétől: „Mindent elintéztem. A lakás és a munka már vár. Gyere át.”
Sztepan újra lendült, de abban a pillanatban Vera fejében kattant valami. Elkapta a férfi kezét, és két év után először nézett egyenesen a férje szemébe:
– Üss! Csináld! Még egyszer utoljára.
– Micsoda?! – döbbent meg.
– Még egyszer utoljára – ismételte, miközben érezte, hogy valami új és ismeretlen dolog növekszik benne. – Mert soha többé nem fogsz látni.
– Te… – Stepan felnevetett. – Te nem mész sehova! Hová fogsz menni? Az anyukádhoz? Ki maga mondja, hogy egy nőnek denevérnek kell lennie? Vagy az én anyámhoz, aki ki nem állhat téged?
Vera lassan felállt, a falnak támaszkodva. Még mindig vér volt a szájában, de a félelem elmúlt. Egyáltalán nem.
– Nem, Stjepa. Én csak elmegyek. És nem fogsz megtalálni.
– Te… – lendült megint a férfi.
Megszólalt a csengő, amitől mindketten megdermedtek.
– Rendőrség! Nyissa ki!
– Maga hívott? – Sztepan sziszegte. – Te hívtad a zsarukat?!
– Nem – rázta a fejét Vera. – Úgy látszik, a szomszédok nem voltak olyan süketek, mint amilyennek látszani akartak.
Ez volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút. Vera a férfi tekintetéből vette észre – vad, szinte őrült tekintet. De évek óta először nem félt ettől a pillantástól.
Minden megváltozott. Örökre.
Egy hét telt el azután az éjszaka után. Stepant bevitték a rendőrségre, de gyorsan elengedték – „corpus delicti hiányában”. Vera nem írt vallomást, csendben gyűjtötte az iratokat, és készült a szökésre.
Megszólalt a csengő, amikor az utolsó holmiját pakolta a bőröndjébe.
– Vera, azonnal nyisd ki! – vágta át az anyja hangja a reggeli csendet.
A zár kattant. Anya és anyós állt a küszöbön. Mindkettőjüknek ugyanaz volt az összeszorított ajka és az elítélő pillantásuk.
– Miben mesterkedsz? – Anya bepréselte magát a lakásba. – Az emberek telefonálnak, azt mondják – el fogod hagyni Stjepát?
– Igen, anya. Elmegyek.
– Megőrültél?! – szólt közbe anyós. – Az én Sztjepocskám mindent megtesz érted! A házat, a vagyont.
– És a zúzódásokat. Ne felejtsd el a zúzódásokat, Nyina Vasziljevna.
– Mit értesz te ezen? – Anyám a kezét fröcskölte. – A férfi az férfi. És akkor mi van, ha néha iszik egyet?
– Néha?! – Vera érezte, hogy a düh felforr benne. – Minden egyes nap részegen jön be! Minden nap! És megver engem! Nézd! – felhúzta az ingujját, megmutatva a friss zúzódásokat.
– És jogosan! – Anyósa elvágta a száját. – Akkor megérdemelte! Féltem egy szót is szólni néhai Mihályomnak!
– És tűrtem is – mondta az anya. – De hát mit csinálsz? Szégyent hozol ránk!
Vera lassan lesüllyedt a székre. Elképzelhetetlen volt: a saját emberei, azok, akiknek védeniük és támogatniuk kellene őt, készek voltak visszaküldeni a pokolba.
– Elhatároztam magam – mondta halkan. – Még ma elmegyek.
– Nem mész sehova! – Anya megragadta a bőröndöt. – Azonnal felhívom Stjepát….
– Csak próbáld meg! – Vera kikapta a kezéből a telefont. – Elég legyen! Eleget láttam a néma beleegyezésedből! Két éven át rémálommá változtatta az életemet, te pedig úgy tettél, mintha minden normális lenne!
– Hogy merészelsz… – kezdte az anyós.
– Hogy merem! – Vera érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán. – Te is láttad! Te mindent láttál! Amikor eltörte a karomat – te hallgattál! Amikor kórházban voltam agyrázkódással – azt mondtad, hogy a te hibád volt! Amikor a szomszédok hívták a rendőrséget – azt mondtad nekik, hogy vegyék vissza a feljelentést!
– Mert a családot meg kell őrizni! – sikoltozott az anya.
– Milyen családot?! Ez nem család, ez kínzás! És én nem akarok így élni tovább!
Tanya, a gyerekkori barátnője jelent meg az ajtóban.
– Ver, a taxi lent van a földszinten.
– Te?! – Anya Tányához fordult. – Te vetted rá erre?!
– Nem, Luda néni. Csak segítettem neki megszökni.
Miközben Vera anyja kiabált lánya barátnőjével, anyósa megragadta Vera alkarját, és azt mondta:
– „Áruló! Azonnal hívom Stjepát!
– Hívd fel, rajta – vette el Vera a bőröndöt. – Csak figyelmeztetlek: ha bármi történik velem, a rendőrség videofelvételt küld mindarról, amit a fiad tett velem! Már egy éve gyűjtöm őket. És tanúvallomásokat a szomszédoktól. És orvosi jelentéseket.
Halotti csend volt a folyosón.
– Maga… maga most fenyeget minket? – Anyám suttogta.
– Nem, anya. Csak nem akarok többé áldozat lenni. Viszontlátásra.
Faith kisétált a lakásból, és érezte, hogy minden egyes lépéssel könnyebben lélegzik. Az anyja sikolyai és az anyósa átkozódása már mögötte volt. Egy új élet állt előtte.
Tanya szorosan megszorította a kezét:
– Minden rendben lesz.
– Tudom – bólintott Vera. – Most már tudom.
Az új város áztató novemberi esővel fogadta Verát. Bérlakás egy kollégiumi negyedben, könyvelői állás egy kis cégnél – minden olyan ismeretlennek tűnt a két évnyi otthoni bezártság után.
A telefon csörgött, megtörve az esti csendet.
– Vera, téged keres – remegett meg Tánya hangja. – Sztjepka megverte az anyádat, a címet követelte.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Jól van… jól van?
– A kórházban. De nem akarta kiadni a címet.
Vera lesüllyedt az ágyra, érezte, hogy remeg a keze. A kaputelefon hirtelen recsegett, amitől Vera összerezzent.
– Vera Nyikolajevna? – Egy ismeretlen férfihang. – Nyissa ki, rendőrség!
Két férfi állt az ajtóban: egy fiatal civil ruhás rendőr és egy nyomozónő.
– Jöjjön be – Vera lerángatta magáról az otthoni pólóját.
– Szokolov százados – mutatkozott be a férfi. – Irina Pavlovna vezető nyomozó. Van egy kis problémánk, Vera Nyikolajevna.
– A férje feljelentést tett – a nyomozó elővett egy mappát. – Pénz és értéktárgyak ellopásával vádolja önt.
– Micsoda?! – Vera érezte, hogy hányinger tör a torkára.
– Háromszázezer rubelt és az anyja családi ékszereit.
– Ez badarság! Nem vittem el semmit!
– Megvan az anyja és az anyósa vallomása…
– Hazudnak! – Vera felugrott. – Csak segítenek neki! Ő kényszerítette őket erre!
A nyomozó figyelmesen nézte a nőt:
– Miért szökött el a férje elől?
– Mert megvert engem. Évekig. Tessék, nézze! – Vera bekapcsolta a laptopját. – Ott vannak a videók, orvosi igazolások, minden!
Szokolov fütyörészve nézte a képernyőt:
– Hűha… És miért nem írtál nyilatkozatot?
– Mert féltem. És… szégyelltem magam.
– Megértem – bólintott a nyomozó. – De most már bonyolult a helyzet. Először ő tett vallomást.
Ismét csengettek. A küszöbön a körzeti megbízott állt:
– Vera Nyikolajevna? A szomszédoktól érkezett panasz. A zajra panaszkodnak.
– Milyen zaj?! Egész nap dolgoztam!
– Mindazonáltal a kollektív panasz már a járási adminisztrációnál van.
A telefon újra csörgött. Tanya:
– Vera, kirúgott téged! Sztepan bejött az irodába, botrányt csinált, megmutatta a lopásról szóló dokumentumokat… Az igazgató azt mondta, nem kockáztathatja a cég hírnevét.
Vera érezte, hogy kicsúszik a lába alól a padló. Mindenre gondolt. Módszeresen, lépésről lépésre sarokba szorította.
– Nem megyek vissza – mondta határozottan. – Inkább megyek a börtönbe, minthogy visszamenjek hozzá.
– Nézze – ült le mellé a halottkém. – Bizonyítékai vannak a bántalmazásra. Adjon be ellenkérelmet.
– Mi értelme van ennek? Elvitték, és akkor mi van? Egy nappal később engedték ki!
– Most már másképp lesz – tette az asztalra Szokolov a névjegykártyáját. – Mi majd segítünk neked. De harcolnia kell majd.
– Belefáradtam a harcba – suttogta Vera. – Én csak egy új életet akartam kezdeni…
– Egy új élet nem így kezdődik – rázta a fejét a nyomozó. – Be kell csukni a régi ajtókat. Örökre.
Abban a pillanatban újra csengettek. Vera meghűlt: Sztepan állt a küszöbön. Egy csokor virággal és ugyanazzal a mosollyal, amellyel három évvel ezelőtt elbűvölte.
– Drágám, hát itt vagy! Pedig annyira aggódtam…
Mintha megállt volna az idő. Sztepan ott állt az ajtóban, hivalkodó barátságosságot sugározva, de Vera látta, hogy ujjai megrándulnak, a csokrot szorongatják – az alig visszafojtott düh biztos jele.
– Micsoda találkozás! – Szokolov előrelépett. – Sztepan Mihajlovics, jöjjön be. Éppen a nyilatkozatát vitatjuk meg.
Sztepan megdermedt, csak most vette észre a rendőröket.
– És maga kicsoda?
– Azok, akik véget vetnek ennek a cirkusznak – vágta rá a nyomozó. – Foglaljanak helyet.
– Cirkusz? – Sztepan a földre dobta a virágokat. – Az a pióca meglopott engem! Ellopta az anyám pénzét!
– Ne merészeld! – Vera évek óta először emelte fel rá a hangját. – Hagyd abba a hazudozást!
– Fogd be a szád! – rohant felé, de Szokolov elállta az útját.
– Csönd legyen, csönd legyen! Legyünk nyugodtak!
– Baszd meg! – Sztepan ellökte magától a kapitányt, és lekapta az asztalról a laptopot. – Mi van itt nekünk? Ja, hogy mocskot gyűjtesz?
A képernyő a falnak csapódott.
– Sztepan Mihajlovics, – a nyomozó hangja jegessé vált. – Maga most bántalmazott egy rendőrtisztet, és bizonyítékokat semmisített meg. Egyébként a háromszáztizennyolcadik paragrafus.
– Nem érdekel! – fordult Vera felé. – Azt hitte, hogy elszökik? Azt hitted, hagyom, hogy tönkretedd a családunkat?!
– Családot?! – Vera hisztérikusan felnevetett. – Ezt nevezed te családnak? A verést, a megaláztatást, a félelmet?
– Én szerettelek téged! Mindent megtettem érted!
– A házassági évfordulónkon eltörted két bordámat! Mert elfelejtettem megvenni a kedvenc sörödet!
– Hallgatnod kellett volna a férjedre!
Újra nekirontott, de Szokolovnak sikerült elkapnia a karját. Dulakodás alakult ki.
– Engedd el! – Sztepan úgy vonaglott, mint egy kígyó. – Megölöm a nőt! Mindenkit megölök!
– Irina Pavlovna – csikorgatta a fogait Szokolov, miközben Sztepan küszködő testét tartotta. – Hívd a csoportot!
– Azonnal.
Két OMON-tiszt jelent meg az ajtóban.
– Mindannyiukat táncra perdítem! – kiáltotta Sztepan, miközben lefogták. – Vannak kapcsolataim! Pénzem is van! Mindannyian meg fogtok halni!
– És halálos fenyegetések – írta le flegmán a nyomozó. – Nagyszerű.
Stepant kivezették. A zsebéből egy telefon esett ki, a képernyőjén nyílt csevegés izzott.
Vera felvette, és megborzongott:
– Istenem…
– Mi ez az egész? – Szokolov belenézett a képernyőbe.
Levelezés helyi gengszterekkel. Sztyepan parancsot adott a szökevény „megbüntetésére”. Különleges kegyetlenséggel.
– Micsoda szemétláda – káromkodott a százados. – Irina Pavlovna, ez már a maga részéről van. Egy merénylet megszervezése.
– Azt hiszem, most már hosszú időre börtönbe kerül – bólintott a nyomozó. – Vera Nyikolajevna, szükségünk van a vallomására. Mindenről: a verésekről, a fenyegetésekről, a támadás megszervezésének kísérletéről…..
– És az én vallomásom? – Vera süketen kérdezte. – A lopásról?
– Nem kell aggódnia. Az édesanyja már visszavonta a vallomását. Bevallotta, hogy nyomás alatt mondta el neked. És az anyósod is hamarosan mindent elmond – vannak módszereink.
Újabb kopogás hallatszott az ajtón. Tánya:
– Istenem, mi történt itt?!
– Vége van, Tánya – ölelte át Vera a barátnőjét, érezte, hogy könnyek csorognak az arcán. – Végre vége van.
Szokolov a vállára tette a kezét:
– Most már minden rendben lesz. Megígérem neked.
Az ablakon kívül már hajnalodott. Egy új nap. Egy új élet. Egy igazi élet.
A bírósági épület bevehetetlen erődítménynek tűnt. Vera megszorította Tanya kezét, próbálta megállítani a remegést. Három hónapnyi előkészület, bizonyítékgyűjtés, álmatlan éjszakák – mindez erre a napra.
– Készen állsz? – Szokolov találkozott velük a bejáratnál.
– Nem, de nincs más választásunk.
A bíróság folyosóján összefutott az anyósával. Az idős asszony, aki egykor félelmetes és parancsoló volt, most öregnek és elveszettnek látszott.
– Verocska… – kezdte.
– Ne – vágta közbe Vera. – Te mindent láttál. Mindent tudtál. És egy szót sem szóltál.
– Én egy anya vagyok! Ő az egyetlen fiam!
– És én olyan voltam neked, mint egy lány! Emlékszel? „Lányom, légy türelmes, meg fog gyógyulni”… Két évig türelmes voltam!
Az anyósom sírva fakadt:
– Sajnálom! Muszáj volt.
– Már túl késő. Elég volt!
A tárgyalóteremben Sztepan bilincsben ült, mellette két őr. Karcsú és sovány, de a tekintete még mindig ugyanaz volt – szúrós, gyűlölködő.
– Álljon fel, a bíróság ülésezik! – hangzott a parancs.
A tárgyalás több órán át tartott. Tanúvallomások, orvosi jelentések, videók a verésekről, amelyeket Vera titokban felvett a telefonjával.
– Ez egy montázs! – Kiabálta Stepan. – Megrendezte az egészet!
– Csendet!” – a bíró a kalapácsára csapott. – Még egy mutatvány, és kiutasítom a tárgyalóteremből.
Vera édesanyjának vallomása még a bírósági végrehajtókat is megríkatta.
– Eszméletlenül találtam rá… Véres volt a padló… És azt mondta: „A te hibád”. És én… én hallgattam. Féltem a lányomat.
– Áruló! – Stepan üvöltött. – Úgyis elkaplak! Hallasz engem?! Elkaplak!
– Vádlott! – kiáltotta a bíró. – Azonnal hagyja abba!
– Baszódjatok meg mindannyian!
Stepan felugrott, feldöntve a padot. Az őröknek alig volt idejük feltartóztatni.
– Az enyém vagy! – kiáltotta Verának. – Csak a halál választ el minket egymástól! Megértetted, amit mondtam?
Kikísérték a teremből. A tárgyalás nélküle folytatódott.
Háromórás tanácskozás után a bíró visszatért az ítélettel.
– Álljon fel! Az Orosz Föderáció nevében.
Tizenkét év szigorú rezsim. Családon belüli erőszakért, merényletkísérlet szervezéséért, letartóztatásnak való ellenállásért.
– Ez győzelem – suttogta Irina Pavlovna. – Most már biztonságban vagy.
A folyosón Vera utolérte az anyósát:
– Verocska, talán… talán meg tudsz neki bocsátani? Majd ott megtörik…
– Hogyan tört meg engem? – Kérdezte Vera halkan. – Évről évre? És te csak nézted, és nem szóltál egy szót sem.
– Я…
– Nem. Soha többé. Viszontlátásra.
Vera édesanyja a bíróság előtt várakozott, még mindig bekötözve a verésből.
– A lánya…
– Anya – ölelte meg Vera. – Menjünk haza.
– Hová?
– Hozzám. Nincs több bujkálás. Most már szabadok vagyunk.
Tanya a kocsiban várta őket:
– Szóval, haver, új élet?
– Igen. Csak… egy kicsit ijesztő.
– Ne féljetek – Szokolov egy névjegykártyát nyújtott át. – Ha bármi van – hívjon. Bármikor.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Mindent.
A kocsi elindult. A visszapillantó tükörben eltűnt a bíróság – és vele együtt az előző életem.
– Tudod – mondta anyám -, olyan büszke vagyok rád. Erős vagy.
– Mindannyian erősek vagyunk, anya. Csak néha elfelejtjük ezt.
Az út előttünk feküdt, tavaszi napsütésben ázva. Egy új út. Nincs félelem. Nincs fájdalom. Nem ő.
