Van egy jó barátom, akinek a háza olyan szép és csendes, hogy gyakran meglátogatom. Amíg a férje dolgozik, addig leülök vele, kávézunk és beszélgetünk mindenféléről. Ikrei vannak, egy fiú és egy lány.
A gyerekek nyugodtak, így öröm velük egy házban lenni. Egyébként Olenna egy alkalommal azt mondta nekem: “Ugye nem tudod, hogy apukám megszült engem? Nagyon meglepődtem!
Én csak Elena szüleit ismertem, Pavel Szergejevicset és Marija Anatoljevnát, és nem tudtam elhinni, hogyan tehették ezt vele, mert olyan gyengéd szemekkel néztek egymásra, mintha még mindig szerették volna egymást, és minden szeretetük és gondoskodásuk Elenának szólt.
“Anyám meghalt, amikor négyéves voltam – kezdte a történetét Elena -, aztán apám részeg volt. Nem volt mit ennünk.
Nem főzött semmit. Emlékszem az olcsó kolbász ízére, amit reggelire, ebédre és vacsorára adott. Egy nap apám kézen fogott, és elrángatott valahová.
Nem értettem, hová visz, de féltem. Végül eljutottam a főnökéhez, és miután megmutatott neki, apám azt mondta: “Szergejevics, elvinnéd a lányomat, hogy felnőjön? Nézze, milyen szépen megnőtt. Nem kell sok minden cserébe, csak néhány lány”.
Apám elcserélt engem pénzre, hogy kifizesse az adósságait, és amikor 13 éves lettem, megtudtam, hogy elhagyott… a függősége miatt… Alapvetően a nevelőszüleim teljes szívvel belém vetették magukat. Ők adták nekem a legcsodálatosabb gyermekkort, és azt a fényes jövőt, amiben most élek.
Valóban, Olenna szülei arany egyéniségek. Olena gyakran meglátogatja őket a gyerekeivel, és többször meghívtak már beszélgetni Maria Anatolovnával. Nagyon szerencsés lány, hogy megmenekült ebből a szörnyű környezetből, és igazi, szerető családra talált.
