Az érettségi után rögtön összeházasodtunk. Én szültem meg a két fiát, akik ma már felnőtt férfiak, mindkettőnek saját családja van…
Csak amikor a gyerekek még kicsik voltak, vettem észre, hogy a férjem más nők után kezdett nézni. Később rájöttem, hogy ő a természet embere, nem hagyna ki egy szoknyát sem.
Amikor a gyerekek felnőttek, és maguk is elvégezték az egyetemet, a férjemmel teljesen idegenek lettünk egymásnak. Csak a gyerekek kedvéért tűrtem tovább a kalandjait, hogy ne bántsam őket. De amikor felnőttek lettek, rájöttem, hogy már semmi sem tart vissza. Egyenesen felajánlottam a férjemnek a válást.
Közös lakásban éltünk, és különváltunk. Csendben éltem a magányomban. Néha a férjemre gondoltam, elvégre annyi éven át éltünk együtt. De szégyen volt, hogy még ünnepnapokon sem emlékezett rám, nem hívott, nem írt. Csak a fiaival tartotta valahogy a kapcsolatot.
De a gyerekek megértették, hogy még mindig semmi közös nincs bennem vele, ezért igyekeztek nem beszélni az apjukról. Tizenkét év telt el, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón. Kinyitottam, és… azonnal elállt a lélegzetem. Egy férfi állt a küszöbön. Annyit öregedett ez idő alatt. Látszott, hogy nem érzi jól magát, hogy az egészsége már nem a régi. Egy percig némán álltunk ott, aztán beengedtem.
Eleinte egyáltalán nem működött a beszélgetés. Annyi kimondatlan szó maradt, és most már nem tudunk semmit sem mondani. A második csésze tea után a férfi mégis beszélt az életéről. Nem volt semmi stabilitása. Túl sokat ivott, rossz volt az egészsége, nem volt hova mennie, és azt javasolta nekem, hogy újra összejöjjünk. Elkezdett bocsánatot kérni a sok évért és a fiatalkori árulásáért. Nem is tudom, mit tegyek. Egyrészt 12 éve nem beszéltünk, nem is hívott fel, nem mutatott érdeklődést irántam.
