Tíz évvel ezelőtt a fiam elvett egy elvált nőt.Volt egy lánya egy korábbi házasságából – egy csodagyerek, akit Caroline-nak, vagy Karolának hívtak, ahogy az anyja nevezte. Karolinát úgy fogadtam el, mint a saját unokámat.
Soha nem osztottam az unokáimat “saját” és “nem saját” unokákra. Amennyire tudtam, segítettem a fiam családját – anyagilag és azzal, hogy vigyáztam az unokákra, hogy a fiatalok pihenhessenek.
Jól kijöttem a menyemmel, bár nem álltunk különösebben közel egymáshoz. A volt férje rendszeresen fizette a gyerektartást a lánya után, de nem akart találkozni vele. Egy évvel ezelőtt Karolina férjhez ment. Minket – engem és a fiamat – nem hívtak meg az esküvőre.
Azt mondták, hogy az esküvő csak a családtagoknak szól. Kiderült, hogy mi a fiunkkal együtt idegenek voltunk számukra. Megértem, hogy velem így bánhatnak, de a fiam, aki tíz évig nevelte őt, nem családtag?! És az apa, aki csak a tartásdíj fizetésére szorítkozott, az családtag! Ez elszomorított. Sajátomnak fogadtam el, úgy törődtem vele, mint az unokámmal…
De hallgattam, hogy megőrizzem a békét a családban.A fiam is zsebre vágta a büszkeségét, bár nyilvánvaló volt, hogy ez a tudatlanság sértette őt.
Két hónappal a házasságom után örököltem egy lakást a néhai bátyámtól. Azonnal bérbe adtam, ami szépen kiegészíti a nyugdíjam. Néhány nappal ezelőtt felhívott a menyem.
Elmondta, hogy Karola terhes, a fiatal párnak nincs pénze lakást bérelni, és megkért, hogy adjam oda az unokámnak és férjének az általam bérelt lakást.Tehát amikor esküvőre kell menni, akkor nem vagyok családtag, de amikor nincs hol lakniuk, akkor családtag vagyok, nagymama, így van?
Egyelőre nem válaszoltam neki semmit, de valószínűleg nemet fogok mondani.Lehet, hogy egyesek szerint felesleges bosszúállónak lenni, de én nem fogom “megérteni és megbocsátani”.
Még azon is csodálkozom a fiamon, hogyan tudott továbbra is együtt élni ezzel a nővel, miután ilyen sértés érte őt és a lányát.
