Jelenleg fogalmam sincs, hogyan szerezzem meg a szüleimnek a lakáskulcsot. Valószínűleg vita nélkül nem fog menni a dolog. De a jelenlegi helyzetben élni már így is nagyon nehéz.
A szüleim nem érzik a határokat – anyukám és apukám sem – úgy viselkednek, mintha 12 éves lennék. Próbálnak mindenhova belenézni, mindent ellenőriznek, amit csak tudnak, beleszólnak az életünkbe. Most 38 éves vagyok, elváltam, két iskoláskorú lányt nevelek, és jelenleg minden jó az életemben: kis, de saját lakás, munka, teljesen önálló lányaim, akikre már lehet támaszkodni. Bár persze a válás után, két kisgyerekkel nagyon nehéz volt az elején.
Az igazat megvallva, a szüleimnek köszönhetően sikerült minden: segítettek a lakással, óvodai helyet szerveztek a gyerekeknek, elvitték őket, vigyáztak rájuk, amikor betegek voltak, mert két kisgyerekkel hónapokig otthon ültem, amikor betegek voltak – egy ilyen dolgozó nem tartaná el magát sehol, érthető módon.
Aztán elkezdődött az iskola, az első osztály, amikor a gyerekeket korán el kellett vinni, és 12-kor kellett érte menni. Ismét anyu és apu jöttek segíteni – kitették őket, felvették őket, megcsinálták velük a házi feladatot, elvitték őket az iskolán kívüli tevékenységekre, amikor egyedül nem tudtam megoldani.
Ezért volt anyunak és apunak a kezdetektől fogva duplikált kulcsa a lakásomhoz. Anyu és apu otthon érzi magát a lakásomban. Bármikor bejöhetnek, kinyitják az ajtót, beteszik a hűtőbe a vásárolt termékeket, megnézik az edényeket, főzhetnek valamit – az unokák például palacsintát szeretnének, vagy a nagyi finom gombócait. Egyrészt a szülők segítenek. Másrészt viszont – nagyon szeretném, ha tiszteletben tartanák a személyes teremet. Anyukám gond nélkül kinyitja a szekrényeket, tetszés szerint átrendezi a dolgokat, átnézi a táskákat, elolvassa az iratokat: – És mi a baj ezzel?
Ez nem titok. Ott hevert a komódon, úgyhogy felvettem, és megnéztem – mondja meggyőződéssel. Úgy érzem magam, mint egy iskoláslány, aki aggódik, hogy a szüleim megtalálják a gondosan elrejtett, mások szemének nem szánt magánügyeimet. Nehéz elképzelni, hogy mi történne. Nem vagyok hozzászokva, ez mégsem helyes. Már magam sem tudom, mit és hova bújhatok a saját lakásomban.
A szüleim nem szeretik, ha mondok valamit a férfiakról, nem akarják, hogy valakihez kössem az életemet, mondván, hogy elég volt már ezekből a problémákból, alig bírtak velük, nem kell több. Régebben az ilyen megjegyzéseket hallgatva csak összerándultam, de nem beszéltem meg – nincs értelme vitatkozni a szüleimmel. Igen, anyu, rendben, anyu, persze, anyu, igazad van, de nemrég egy jó barát lépett az életembe. Stefan – egy elvált, független, érdekes férfi.
Még túl korai lenne bármi komolyról és a jövőre vonatkozó tervekről beszélni, de Stefan megjelenése miatt gondoltam először arra, hogy valahogy ki kell szabadulnom a saját szüleim ellenőrzése alól. Nem helyes, hogy ennyi idősen otthon üljek és hallgassam anyukámat és apukámat. Nehéz időkben segítettek nekem – nagyon hálás vagyok érte, nehéz lett volna nélkülük.
De most már tökéletesen boldogulok egyedül is, a segítségre már nincs szükségem, sőt mi több, teherré vált. Ez nem segítség, hanem állandó ellenőrzés. Egy egyszerű kérdés – először is, hogyan veszed el a lakáskulcsot a szüleidtől? Hogyan kérem el azokat a kulcsokat? Hogyan kérem meg őket, hogy ne jöjjenek be a lakásomba, amikor nem vagyok ott, ne nyissák ki az ajtót a kulcsukkal?
Számomra valóban nagy problémának bizonyult, hogyan vegyem el a lakáskulcsot a szüleimtől. Tényleg nem tudom. Hogyan mondjam meg nekik, hogy adják át a kulcsokat, hogy ne sértődjenek meg?
