Egy évvel ezelőtt ünnepeltük a fiam esküvőjét. Keveset tudtam a menyemről, szó szerint párszor láttuk egymást az esküvő előtt, de nem aggódtam túlságosan – mivel a fiam őt választotta feleségül, ez azt jelentette, hogy minden rendben van vele. Mindenkinek megvannak a maga furcsaságai, mások szerint minden háziasszonynak megvan a maga háztartási stílusa, nekem pedig egyáltalán nem állt szándékomban beleszólni egy fiatal család ügyeibe.
Egy nemrégiben tett felfedezés azonban nagyon megdöbbentett – a menyem egyáltalán nem tud főzni, és nem is foglalkozik vele, a fiamat vagy félkész, vagy éttermi készételekkel eteti. Amikor meglátogattam a fiatalokat, észrevettem, hogy az asztalra kerülő ételek pusztán szimbolikusak. Néhány bolti teasütemény, édesség és egyéb vásárolt dolog.
Az edények hiányát is észrevettem. A fiatal pár új lakásba költözött, berendezte, a konyha stílusos volt, sok szekrénnyel, de csak tányérok, poharak, poharak, villák, kanalak és néhány edény volt. Ráadásul a menye sosem beszélt receptekről, sosem dicsekedett a “céges” ételeivel, és a fiától sem hallottam csodálatot a főztje iránt.
Egyszer, amikor a fiam és a menyem kint voltak az erkélyen, belenéztem a hűtőbe és megdermedtem – gyakorlatilag üres volt: egy doboz tej, egy kis joghurt és ennyi! A fagyasztóban volt egy csomag galuska és egy csomag galuska a boltból.
Akkor nem szóltam a menyemnek, gondoltam, talán most anyagi nehézségeik vannak, és úgy döntöttem, hogy ellátom őket egy kis házi koszttal. Minden második nap hoztam nekik levest, főzeléket és salátákat, amivel a hűtőszekrényben lévő hely nagy részét megtöltöttem. A fiam és a menyem megköszönte, és hetente egyszer “megetettem” őket az ételeimmel.
Legutóbb, amikor a konténereimmel jöttem, csak a fiam volt otthon. A menyem fél órával utánam jött haza. Felhívott, és megkérte a férjét, hogy jöjjön le segíteni neki. Egy egész hegynyi becsomagolt edényt és terméket cipeltek ki a kocsiból. Néztem a színes reklámmatricákat a dobozokon, és arra gondoltam, hogy valamilyen ünnepük van, de nem emlékeztem, miféle. A menyem, látva a meglepetésemet, elmosolyodott:
– Nagyezsda asszony, ez nem csak mára szól, egész hétre betáraztam… Kérdeztem: – Miért, nem főzöl semmit? Annyi minden van itt… A menyem válasza meglepett: – Nem, persze, most nem illik otthon főzni, és nem is tudom, hogyan kell. Minek vesztegetni annyi időt, amikor van egy nagyszerű csemegebolt, ahol bármit meg lehet venni?” Az érveim, hogy a csemegeboltban sosem főznek úgy, mint otthon, és gyakran elavult vagy romlott termékeket használnak, nem hatották meg a menyemet:
– Hogy érted, hogy most már mindenki ott vásárol ételt, és még senki sem halt meg! Ekkor egy számla esett az asztalra. Ránéztem az összegre, és nem tudtam visszafogni az izgalmat: “Ennyi pénzből egy hónapig meg lehetne élni, egyedül főzni!”
Látva, hogy a helyzet kezd feszült lenni, a fiam közbeszólt: “Anya, ne aggódj, mi normálisan eszünk, mindenre van elég. Nem akartam tovább maradni, fogtam, amit a hűtőbe tettem, és elköszöntem. Persze, miért is kellene a menyemnek főznie, ha a férje jól keres, és nem kényszeríti spórolásra? És nem tudom elhinni, hogy a fiamnak megfelel a menzaszerű étel.
Hiszen otthon mindig friss, házi kosztot evett, most pedig a boltban kapható készételekre hagyatkozik. Érthető, hogy néha vesz valamit készen, ha nincs ideje, de hogy egyáltalán nem főz otthon, mert “nem illik”. – túlzás.
