Nemrégiben a lányom felhívott, hogy pénzt kér kölcsön. Azt mondta, hogy a világban kialakult helyzet miatt ő is nehéz anyagi helyzetbe került. A lányomnak gond nélkül elküldtem a kért összeget, bár nagyon meglepődtem, mert Anna nős, önellátó nő, aki a tanulmányai után gyakorlatilag azonnal elkezdett keresni magának.
Én már két éve dolgozom külföldön, akkor mentem el, amikor a férjem már nem volt a közelben. Arra gondoltam, hogy amíg még van erőm, keresek egy kicsit az öregkoromra, hogy később ne kelljen a lányomtól kérni. És Anna végül 30 évesen férjhez ment.
Andrew – nem rossz pasi, három évvel idősebb a lányánál – sosem szólt bele igazán a lánya családi életébe, de nemrég beszélgetni akart vele. Kiderült, hogy a férjével együtt élnek, de a pénzügyeik külön vannak. Szégyellte megkérdezni a férjét, ezért hozzám fordult segítségért.
Nagyon meglepődtem, mert 38 éve éltem együtt a férjemmel, és ezalatt az idő alatt megosztottuk a pénzt – a férjem hozta a fizetését, én pedig vezettem a költségvetést. Ezzel soha nem voltak problémák. Minden vásárlást együtt beszéltünk meg. Ezért nem egészen értettem, hogyan lehetett úgy élni, ahogy a lányom leírta.
Meglepődöm a mai fiatalokon: olyan családokat alkotnak, mintha szomszédok lennének egy közös házban, nem pedig egy család. Megértem, hogy minden generáció a maga modern szabályai szerint él, de úgy tűnik, hogy az “egységes család” kifejezés kezdte elveszíteni a jelentését. Az emancipált hölgyek fizetnek maguknak az éttermekben, állítólag azért, hogy függetlennek érezzék magukat, majd megsértődnek hódolóik fukarságán.
De még ennél is rosszabb, amikor a fiatalok megházasodnak, és úgy gazdálkodnak a költségvetésükkel, hogy minden kiadást kettéosztanak. Ezt nem értem. A mi időnkben a férfiak gondoskodtak a nőkről! Mindenki nemcsak a képességeit mutatta meg, hanem azt is, hogy mennyire figyel a nőre.
És a házasság után nem volt felezés! A férjem hozta nekem az egész fizetést, ahogy az összes többi család férje is. Kivéve persze egy kis rejtekhelyet, amiről a feleségek állítólag nem tudtak. És nem volt kínos! Ha a feleség értelmes, az egész háztartás könyvelése alkalmazkodni fog: az élelmiszerre, a számlákra, a ruhákra és egyéb kiadásokra.
Tisztességes fizetés mellett még mindig lehetett valamit félretenni a bérletre. Nem voltak megfizethetetlen kamatos hitelek, és a megtakarítás valódi volt. De még egyszer – egy jövőbeli vásárlást közösen beszéltünk meg, nem volt “te- én” dolog. Most az ilyen modern házasságok nem tudják, hogyan kell ezt csinálni.
Különben is, a feleségek régebben a fizetésüket egyenértékűen osztották el ugyanazokra a kiadásokra, és egy közös malacperselybe tették. Semmi felezés, mindent egy zsákba. Még ha a feleség valami ritka, drága dolgot akart is venni magának, ezt megbeszélték a férjjel.
Elvégre ő is egyenrangú tagja a családnak, neki kell a téma. Az, hogy a férfiak a teljes fizetését a feleségének adják, nem számított szégyenletes cselekedetnek! Éppen ellenkezőleg: a férfi azzal, hogy a feleségére bízta a családi költségvetés vezetésének felelősségét, levette magáról a terhet.
Amit most például a lányom családjában látok. Mindketten dolgoznak, külön fizetésekkel. Megosztoznak: a nő fizeti a közüzemi számlákat, a férfi pedig az autóhitelt. Felváltva öltöztetik az unokájukat: edzőcipő apa, kabát anya! Csak itt van az étel, amit együtt vesznek, és fejenként fele-fele arányban dobálják rá a pénzt. Mondtam a lányomnak, hogy ez nem helyes, mire ő azt mondta nekem:
“Anya, mit tudsz te a modern szokásokról?” Talán tényleg megöregedtem a hatvanas éveimben, hogy ennyire meglepődtem? Miért van az, hogy ti modern fiatalok, amikor családot alapítotok, nem tudtok úgy élni, mint mi régen? Vagy talán a bizalom szintje a modern családokban már nem olyan, mint régen. Vagy talán tényleg más idők járnak, és én nem értek valamit?
