Amikor Paullal jártam, nem láttam, vagy talán csak nem akartam látni benne azokat a tulajdonságokat, amelyek most megjelentek a családi életben. Négy évig éltünk együtt, van egy kétéves fiunk.
Csak a házasságban jöttem rá, hogy a férjem csak magával törődik. Csak a saját igényei és érdekei érdekelték, és miután megszületett a baba, egyáltalán nem figyelt rám. Amikor szülési szabadságra mentem, még a legszükségesebb dolgokra is pénzt kellett kérnem a férjemtől.
Enyhén szólva kényelmetlenül éreztem magam ebben a szerepben. Ezért volt az, hogy amikor a baba alig másfél éves volt, vissza kellett mennem dolgozni, és a fiamat bölcsődébe kellett adnom. A férjemet nem zavarta, neki mindegy volt, hogy a fiunk fél hétkor ébred, mert nekem már nyolcra munkába kellett mennem.
Aztán érthetetlen dolgok kezdtek történni – Paul már nem figyelt rám. És néhány napja hazajött, és azt mondta, hogy nem szeret engem, és nem akar velem élni. Nem tudtam, hogyan reagáljak a férjem ilyen szavaira.
Ő, úgymond, nem hagy el engem, de nem is akar velem élni. De a fiamért mindent lenyeltem, bár nem tudom kifejezni, mit érzek most a lelkemben – Mi veled különböző bolygókról, soha nem fogsz megérteni engem, és én téged! Nem fogok alkalmazkodni alattad, ha akarod – alkalmazkodj hozzám! – Pál azt mondta nekem. – Túl sokat akarsz, egy gazdag apukához kellett volna hozzámenned, nem hozzám – öntötte ki a lelkét vacsora közben.
Valami megtört bennem, nem akartam tovább sírni, ostorozni magam, megint eltemetni magam, és azon gondolkodni, hogy ezúttal mi romlott el. Már nem tudtam, hogyan viselkedjek, mi mást tehetnék? Hogyan kell elviselni, legyőzni, kompromisszumot találni.
Van egy kétéves gyermekünk, én dolgozom, és az elmúlt 1,5 évben a gyermek egy magánóvodába járt a lakóhelyéhez közel. Most beutaltak minket egy állami óvodába, de az elég messze van, és felmerült az autó igénye. Nekem van jogosítványom, a férjemnek nincs, és nem is szándékozik autót vezetni.
Ha ételről, ruhákról van szó, Paul semmiben nem tagadja meg magát, ruhákat nem szükségből veszünk, hanem egyszerűen csak azért, mert kedve támadt hozzá, ugyanez az ételekkel is így van – mindent megvesz, amihez kedve van, közben soha nem konzultál velem. Értem én, hogy autót csak hitelre vehetünk. Én magam nem bírom elviselni, a férjem pedig balra és jobbra költi a pénzét.
Amikor azt mondtam, hogy ilyen kiadások mellett nincs elég pénz, és fogorvoshoz kell mennem, óvodai ruhát kell vennem a gyereknek, mert nagyon gyorsan nő, és a ruhák is elhasználódnak, és minimum – fodrászhoz, szemöldökhöz, manikűröshöz kell mennem, a férjem azt válaszolta, hogy ezek csak az én problémáim.
Paul azt mondta, hogy túl sokat akarok. Bár valahogy el kell vinni a gyereket az óvodába – ha lehet reggel, este csúcsforgalomban egyszerűen lehetetlen felszállni a buszra, és reggel fél hétkor elindulni a gyerekkel, hogy elvigyem az óvodába és időben odaérjek a munkába – egyszerűen irreális.
Nekem is vigyáznom kell magamra – a férjem azt mondja, hogy csak plusz pénzt költök, pedig ő maga mondta, hogy festessem be a hajam. Vegyünk függönyt a házba – minek nekünk függöny, anélkül is tökéletesen jól éltünk, túl sokat költünk ételre – főzzünk kevesebbet, spóroljunk a költségvetésen.
Ugyanakkor ő maga sem fog racionálisan költeni! Ugyanannyit keresünk, néha még a fizetésem is magasabb, mint a férjemé. A lakást, amelyben élünk, a szüleim vették. Nem tudom, hogyan tovább, hogyan éljek együtt azzal a felismeréssel, hogy a férjem nem szeret. Van-e jövője az ilyen kapcsolatoknak? Lehet, hogy minden rendben lesz?
