A férjem családja kezdett egyre többször beugrani mindenféle ünnepekre. Napokat kellett a tűzhelyen töltenem, pénzt költenem a karácsonyi asztalra, hogy mindenki boldog legyen.
Nekik ez megfelelt, mert nem kellett megerőltetniük magukat. Ettek, jól érezték magukat, aztán boldogan mentek haza. Én úgy éreztem magam, mint egy fizetetlen szolga. Végül elfogyott a türelmem, és úgy döntöttem, megszelídítem őket. Azonban kiderült, hogy szemtelenek és gyorsan hozzászoktak egy jó dologhoz. A férjem születésnapja egy hét múlva esedékes volt.
Mindenkit felhívtunk, és közöltük, hogy nem tervezzük az ünneplést. Kettesben akartunk pihenni. Annyira belefáradtam a főzésbe, hogy a kiszállítással történő ételrendelés mellett érveltem. A férjem viszont azt javasolta, hogy ünnepeljünk egy étteremben.
Az asztalunkat lufikkal díszítettük és gyönyörűen megterítettük. Kellemes zene szólt, és az udvarias pincérek egyenként szolgálták fel az ételeket. Aztán hoztak egy kis tortát és elénekeltek egy születésnapi dalt. A férjem nagyon kedves volt és élveztük a hangulatot és beszélgettünk.
Az este tényleg jól sikerült. A férjem azt mondta, hogy ez volt élete legjobb ünnepe. De aztán minden megváltozott – megcsörrent a férj telefonja. A sógornő volt az: – Ünnepelni jöttünk, és te nem nyitsz ajtót. – Hiszen figyelmeztettünk, hogy nem ünnepelünk – tört ki a férj.
– Akkor nyisd ki az ajtót. Meddig kell itt ácsorognunk? – Nem vagyunk itthon. – Hogy érted, hogy azért jöttünk, hogy jókívánságot tegyünk, de nem vagy itthon? – Hagyd az ajándékokat a szomszédokra, és gyere hétvégén teázni. – Milyen szomszédok? Milyen teára? Fázunk és éhesek vagyunk!
Amikor hazaértünk, senki sem volt ott. Különben is, ajándékok sem voltak. Biztos vagyok benne, hogy üres kézzel jöttek, csak enni és inni. Végül úgy döntöttünk, hogy nem ünnepelünk megint semmit a családdal.
Legalább pénzt és idegeket lehet spórolni, és beszélni fogunk a családdal, esetleg egyszer majd összehozunk mindannyiunkat egy kávézóban. Elvégre nem akarjuk tönkretenni a családi kötelékeket.
