Apám halála után anyámmal egyedül maradtunk. Nem volt könnyű nekünk. Apai nagymamánk segített nekünk. Anyai részről nem volt segítség. Pontosabban volt, de az egészet anya nővére, Anna kapta, aki a férjével és a gyerekeivel a szülői házban élt. Ő volt közelebb, így neki segítettek.
Ráadásul a nagynéném állandóan panaszkodott az életről, olyan hihetően, hogy mindenki sajnálta őt. Az, hogy anya özvegyen maradt egy gyerekkel, nem tűnt számukra problémának. Az sem számított, hogy anyának napközben egy munkahelyen kellett dolgoznia, este pedig még lépcsőházakat mosott.
Annának nehezebb volt. Anya pedig nem panaszkodhatott, nem volt édes nekünk, de kitartottunk. Iskola után rögtön dolgozni mentem, mert valahogy meg kellett élnünk. Anyu nagymamájához nem jártam, kilencedikben voltam ott utoljára, azóta nem jártam. Őket sem érdekelték az ügyeim, de anyu elment, próbált segíteni. A kérdéseimre, hogy miért megy oda, anyám azt válaszolta, hogy akármilyen családja van, egy másik anya és nővére már nem lesz ott.
Amikor a nagymamám megbetegedett, a nagynéném átadta a gondozását az anyámnak. Anyukám alázatosan bevitte a nagymamámat a lakásunkba. “Annyi éven át segítettem a szüleimnek, most te is tegyél valamit az anyukádért” – jelentette ki a nagynéném.” Hogy mit tett a szüleimért, nem tudom. Ami engem illet, ő a férjével karöltve ült és várta mások segítségét. egy év múlva nagymamám meghalt.
A temetésről és minden másról anyámnak kellett gondoskodnia, a nagynénémnek nem volt ideje, mert unokája született. Aztán kiderült, hogy a nagynéném rábeszélte a nagyanyámat, hogy az összes vagyonát adja át neki. Ez azt jelentette, hogy sem a lakás, sem a telek, sem a takarékbetétkönyvben lévő megtakarítások nem kerültek anyámra. Nagyon sajnáltam anyámat. A nagynénémmel még udvariasságból sem akartam tartani a kapcsolatot, azt a családot kihúztam az életemből, és sokáig nem is emlékeztem rájuk.
A következő tíz évben először a nagymamám halt meg, majd az anyám is. Két lakás tulajdonosa lettem, de nem laktam bennük. Béreltük őket, és a férjemnél laktunk, mert az ő lakása kényelmesebb volt. Két gyerekünk van, most szülési szabadságon vagyok a kisebbikkel. Jelzáloghitelünk nincs, csak autóhitelünk, és Anna néném nemrég talált rám.
Nagyon régóta nem tartottam vele a kapcsolatot, és itt hirtelen megjelent, és élénken érdeklődött az ügyeim iránt – Elfelejtette a családját, ez nem jó. Egyáltalán nem telefonálsz, nem jössz – hörgött, és nem értettem, miért ébredt fel hirtelen, amikor már évek óta nem tartottuk a kapcsolatot.
– A családról gondoskodni kell, ki segít a szükség idején, ha nem a rokonok? Már készültem letenni a telefont, amikor a nagynéném rátért a beszélgetés lényegére – A lányom most keres lakást az önök városában a férjével, de az árak önöknél természetesen nem megfelelőek. És nektek mégiscsak két lakásotok van. Akkor a húgodnak adj egyet, most nincs kiadó lakásuk – utasítottam vissza. Sem a nagynéném, sem a gyerekei, sem más rokonok, akikről tudni akarok.
