Már majdnem elváltam, jelenleg a papírokat rendezzük. Hivatalosan, a férjem által mindenfelé terjesztett verzió szerint én vagyok az, aki megváltozott a házasságban. Igen, megváltoztam, de szerettem volna az a kedves és naiv lány maradni, aki a házasság elején voltam.
Bárcsak lett volna erre lehetőségem, a családomban hercegnő voltam. Szerettek, védtek, komoly problémák kerültek el. Lehet, hogy a szüleim túlságosan óvtak és védelmeztek, de hálás vagyok nekik ezért. Az egyetem utolsó évében mentem férjhez. A férjem három évvel idősebb, nagyon okos, kedves, szelíd. Gyorsan és viharosan kialakult egy románc.
Egy évig jártunk, majd megkérte a kezemet, amibe boldogan beleegyeztem: elvégre minden tündérmesének tűnt körülöttem. Hogy is lehetne ez másképp egy hercegnővel? A szüleim megpróbáltak lebeszélni róla. De én szerelmes voltam, miért hallgassak a józan ész hangjára, amikor a szívem énekel. Végül meg kellett békélniük a döntésemmel.
Mielőtt férjhez mentem, velük éltem. Tudtam, mit jelent takarítani, tudtam főzni, de ez sosem volt az én felelősségem, akkor csináltam, amikor kedvem volt hozzá. Elkényeztettem a kedvesemet a bonyolult mosogatással, mert hetente egyszer megtehettem, hogy betettem a mosogatógépbe, és nem zavartattam magam.
Esténként sétáltunk, moziba mentünk, hirtelen el tudtunk menni a szomszéd városba egy előadásra. Könnyed voltam és légies, és élveztem, hogy repülök az életben. A családi élet pedig keményen földhöz vágott.
Kiderült, hogy a férjem nem alkalmazkodott a való élethez. Nem tudja, hogyan kell megoldani a problémákat, mélabús lesz és feladja. Sok mindent fel kellett vállalnom, hogy szerelmi hajónk eleve ne süllyedjen el. Kiderült, hogy a férjem elmaradt a közüzemi számlákkal, amivel nem tud mit kezdeni. Sok mindenhez egyáltalán nem ért.
Szépen tud beszélni, de semmit sem tud csinálni. Kiderült, hogy miközben imádott engem, az egész fizetését a bolondságaira költötte, és a szüleihez vagy hozzám járt enni. Gyorsan át kellett alakulnom könnyed és légies hercegnőből a ház vezetőjévé. Nem panaszkodtam a szüleimnek a nehézségek miatt, mert szégyelltem magam: elvégre figyelmeztettek.
Mindent a saját kezembe kellett vennem. Minden apró háztartási dolgot, a számlákat, a hiteltörlesztést. Ültem és egyensúlyoztam a költségvetést, hogy legyen elég az alapvető szükségleteinkre, és a férjem sóhajtott, amikor nem voltam hajlandó pénzt költeni ostobaságokra. Nekünk nem volt annyi pénzünk, mindent fillérre kiszámoltunk.
Amíg én mindenbe beleástam magam, megoldottam a problémákat, és arra számítottam, hogy a férjem majd valahogy maga megoldja, addig eltelt két év a házasságunkból. És csak ekkor jöttem rá, hogy vagy én veszem kézbe az egészet, vagy még mélyebbre kerülünk az adósságban. Elkezdtem tehát meghúzni a csavart, tervezni, számolgatni és előre gondolkodni.
A férjem nem volt elégedett ezekkel a változásokkal, amit el is kezdett nekem mondani. Panaszkodott, hogy valahogy kemény lettem, földhözragadt, minden nem olyan, mint az esküvő előtt és az esküvő utáni elején volt. “Megváltoztál: beleszerettem egy másik nőbe” – kezdett nyafogni. én belefáradtam.
Igen, más nő voltam, és szívesen visszamennék abba a gondtalan állapotba, de nem lehet, mert látom az életünk valóságát. A férjem maga a hibás azért, hogy megváltoztam, és elegem van abból, hogy ezt hallom, elegem van abból, hogy szenvedek a hálátlanságtól, mert én voltam az, aki megoldotta a problémáit, az adósságait, és én kezdtem el beszélni a válásról.
A férjem támogatott. Beadtuk a papírokat, most folyamatban van a rendezésük. A férjem folyton panaszkodik, hogy megváltoztam, hogy nem ismer rám, ezért válunk el. Soha nem fogom neki megbocsátani, hogy lerombolta bennem azt a könnyed és gondtalan lányt, aki valaha voltam.
Kétlem, hogy most már képes leszek olyan könnyedén nézni az életre, mint korábban – ne aggódj, találsz majd egy jó férfit – ő majd feltámasztja benned azt a lányt, hidd el – vigasztal anyám. Remélem, anyámnak megint igaza lesz.
