Huszonhárom év alatt most egy éve vagyok házas Martinnal, aki hét évvel idősebb nálam. Eleinte nem sokat törődtem azzal, hogy túlzottan ragaszkodik az anyjához, de most már mérhetetlenül idegesít.
Korábban azt hittem, hogy csak nagyon barátságos családja van, de most már rájöttem, hogy ez csak porszem a szemében. Az esküvő után csak rosszabb lett a helyzet, az a jó, hogy külön élünk és anyósom nélkül tudok aludni.
Ez a nő az életünk minden területén jelen van, naponta többször is telefonál, a férjem pedig azt mondta, hogy ne hívjam a munkahelyemen. Természetesen a teljes híváslimitet az anyja veszi igénybe. Még mindig minden lépését leírja neki: mit reggelizett, hogyan ment munkába, mikor ér haza, hogyan dolgozta végig a napot, velem szinte semmit nem oszt meg.
Még mindig ad neki tanácsokat, “tippeket”, hogyan csináljon jobban, mit csináljon holnap. Este táskákkal a kezemben tértem haza a munkából, és azonnal rohantam a konyhába, hogy megfőzzem szeretett vacsorámat. Amikor már minden készen volt, bejött, és azt mondta, hogy már az anyjánál evett. Ez nagyon fájt nekem, mert mindent megtettem érte, elvégre ő a férjem.
Amikor meglátogatjuk az anyukáját, órákig mesél nekem a fiáról, hogyan szülte meg, hogyan nevelte fel, milyen tejillata volt, hogyan fürdette meg mindenfélét. Megértem, hogy büszke a fiára, de én egy 30 éves felnőtt férfihoz mentem hozzá, nem egy kisfiúhoz, és nemrég lázas voltam, de nem volt jogom beszélni róla, mert ő hazajött a munkából és várta a vacsorát. És az anyukája felhívott, hogy magas a vérnyomása, ő meg azonnal kitört, és az éjszaka közepén taxival rohant hozzá.
Nemrég a férjem meglepett: bevallotta, hogy többször is engedélyt kért az anyjától, hogy összeházasodjunk, mert eleinte nem tetszett, most pedig egyre többet beszél arról, hogy gyereket szeretne, de nem biztos, hogy készen állok arra, hogy tőle szüljek. Ő maga is olyan, mint egy gyerek, és nem lehet elvárni tőle, hogy férjként segítsen, az anyósom pedig biztosan állandóan velünk lesz, ez tény.
A gyerekem anyósa lesz a gyerekem anyja, nem én, és amikor néha rosszul érzem magam, nincs jogom még csak hangosan sem beszélni róla. De elég, ha az anyja panaszkodik az egészségi állapotára, és máris rendel egy taxit, és rohan, hogy megmentse az anyját!
Ülök és gondolkodom: persze, hogy az anya az anya, hogy mindenkinek ő a legfontosabb ember, hogy én nem fogom pótolni az anyját, nem is akarom, de annyira szeretnék a legfontosabb ember lenni számára, csak kétségeim vannak, hogy velem lesz “és a hegyekben, és a völgyekben, élete végéig”, ilyen kapcsolata csak az anyjával van, és én szeretném, ha kényelmes lenne.
Már a jövőnkön és a váláson gondolkodom. Azt álmodtam, hogy egy fal mögött érzem majd magam, hogy egy magabiztos férfi lesz mellettem, nem egy újabb gyerek. Anyósom pedig csak 53 éves, ő az egyetlen gyermeke, nem hiszem, hogy beleegyezne, hogy magára hagyja a családunkat.
