A szüleim régen elváltak. 17 éves voltam, és alig vártam, hogy minél hamarabb elmenjek otthonról.
Anyám egy új férfit hozott magával, és eleinte minden rendben volt, de ahogy telt az idő, egyre több figyelmet kezdett fordítani rám. Kacsintgatott, ölelgetett, és anyám úgy gondolta, hogy így próbál kapcsolatot teremteni velem.
Maxim, a mostohaapám az idő előrehaladtával egyre több jelét mutatta a figyelemnek az irányomban. Jóképű férfi volt, magas, jó testalkatú, anyámhoz illő, 38 éves. Nem tudtam ellenállni.
Szóval az történt, hogy lepattintottam a férjemet az anyámról, és bujkáltunk anyám elől, amennyire csak tudtunk. Normális körülmények között gondoskodó apaként viselkedett, de amint anyám elment dolgozni, azt csináltunk, amit akartunk. Így estem teherbe.
Minden kétségem gyötört, de úgy döntöttem, hogy megszülöm. Találtam egy nyári állást pincérnőként egy kávézóban, gondoltam, majd keresek egy kis pénzt a szüléshez. Félretettem pénzt a jövőre, mert tudtam, hogy el kell hagynom a saját otthonom. Nem tudnék anyámmal és Maximmal egy fedél alatt élni.
Szeptemberben azonban valami visszafordíthatatlan történt. Anyám és mostohaapám balesetet szenvedett… Maxim túlélte, de ő… Én a sírján feküdtem, és bocsánatért könyörögtem. A temetés után kidobtam Maximot, és súlyos depresszióban maradtam a szülésig.
A baba születése után, mintha egy rémálomból ébredtem volna fel, új életérzést kaptam. A szülés utáni ötödik napon úgy döntöttek, hogy elbocsátanak minket. Egy üres lakásba érkeztünk. És én megint sírni kezdtem. Itt hirtelen megszólalt a csengő.
Maxim állt a küszöbön. Úgy nézett ki, mint akinek jobbulásra van szüksége: sápadt, sovány volt, be kellett engednem. Onnantól kezdve mindig a szomszédban volt.
Mindenben segített nekem. Hordta a termékeket, játszott a babával, pedig eleinte nem is beszéltünk. Valahogy észrevétlenül újra belépett az életünkbe. Aztán egyszer ott maradt éjszakára, és hat hónappal később összeházasodtunk.
A fiunk most öt éves. Jó életet élünk, de mindannyian érezzük magunkban a bűntudatot, ami miatt sokszor csak ülünk csendben, és szégyelljük, hogy egy szót is szóljunk. Ne okozz fájdalmat szeretteidnek, mert nem tudhatod, mi lesz holnap!
