Már gyermekkoromtól kezdve jellememet a makacsság jellemezte. Ezért, hogy kiszabaduljak a szülői gyámság alól, tizennyolc éves koromban szüleim akarata ellenére megnősültem, hogy gyorsabban kiszabaduljak otthonról.
Mint később kiderült, az egyik “gyámság” egyszerűen átváltott a másikra; a férjem tizenhárom évvel idősebb volt nálam. És rögtön az esküvő után kijelentette, hogy túl fiatal és ezért tapasztalatlan vagyok.
Ezért minden döntést ő hozna meg, és nem lenne vita tárgya. Bár én nem tartottam magam ostobának és tapasztalatlannak. Piros diplomával végeztem az egyetemen, mint kisgyermeknevelő. Ezért felzaklatott, amikor azt hallottam, hogy nincs elég eszem és tapasztalatom.
Most, tizenkét évvel később megértem, hogy ekkor zuhant le az önbecsülésem. Rájöttem, hogy nincs értelme szembeszállni a férjemmel, ezért egy idő után egyáltalán nem hoztam többé semmilyen döntést.
A férjem szülei sem voltak túl jó véleménnyel rólam. Diák voltam, amikor összeházasodtunk. Egyáltalán nem volt idő a kulináris remekművekre – gyakorlatok, tanfolyamok, szakdolgozat, állandó kreditek és ellenőrzések. Csak akkor főztem, amikor volt időm.
A férjem toleránsan viselkedett, de nem felejtett el panaszkodni az édesanyjának, hogy nincs megfelelő étel a házunkban. Ez teljesen elvette a kedvemet a főzéshez. Tudod, nem olyan könnyű úgy élni, hogy senki sem hallja meg, hogy a szavaidat állandóan lenézik.
Még a szüleim is, amikor panaszkodni akartam nekik az életről, azonnal leállítottak a szavakkal: “Csodálatos férjed van. Tanuld meg végre értékelni, amid van.” De senki sem tudta, hogy az embereken, a férjem egy dolog volt, otthon meg egy másik, és én tényleg azt hittem, hogy valami baj van velem.
Hiányzott belőlem az értelem, a bölcsesség, a türelem, a szeretet. Meggyőződésem volt, hogy további tanfolyamok és képzések a családi harmónia építéséről hasznosak lennének számomra. És részt is vettem rajtuk.
Minden megszerzett tudást a gyakorlatba ültettem. A férjem részéről azonban nem tapasztaltam megfelelő pozitív reakciót, inkább az ellenkezőjét.Aztán közös barátoktól megtudtam, hogy a férjemnek évek óta van egy másik nője. Meg is mutatták nekem – gyönyörű, ápolt, magabiztos.
Nem értem, hogy a férjem miért nem ment el azonnal megnézni, hanem végig velem élt? És másrészt, hogy ez a nő beleegyezett volna-e abba, hogy vele éljen – mert a randizás egy dolog, de az együttélés egészen más.
És csak akkor, tizenkét év után jöttem rá, hogy nem az én hibámból, hanem a férjem miatt nincs családi boldogságunk. Elveszettnek tartom azokat az éveket, mert állandóan úgy éreztem, hogy valahogy nem teljes, nem okos, nem vonzó.
Hiszen a férjem soha nem árasztott el virággal, ajándékkal, de még bókokkal sem, és most már értem, hogy hiába éltem vele annyi évet. Még az is az utamba került, hogy van egy másik nője – hűtlenséggel vádoltam, és válást kértem tőle. A férjem nem akarja a válást, de én végig akarom csinálni. Valahogy biztos vagyok benne, hogy van még esélyem a boldogságra.
