Ma ismét Lvivbe utaztam. Hirtelen a buszsofőr megkért, hogy várjunk rá néhány percet, majd gyorsan eltűnt a szemünk elől.

Nagyon gyakran használom a tömegközlekedést, és még egy listát is sikerült összeállítanom a fejemben bizonyos számok “törzsutasairól”.

A 121-es buszok törzsutasainak listáján volt egy nagymama, aki hetente kétszer utazott velünk: szerdán és szombaton. Mindenki annyira megszokta őt, hogy még a sofőr is, egy jóképű fickó, mindig köszönt neki.

Aztán nemrég történt egy történet, amikor egy nap Lembergbe utaztunk egy baráti társasággal. Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre erről a helyzetről. Amikor a sofőr megállt a nagymamám buszmegállójában, megkérte, hogy várjon rá néhány percet. Azt mondta a nagymamámnak, hogy várjon a buszra, és elszaladt valahová.

“A sofőrünk két zsák finomsággal tért vissza: kolbász, tej, müzli, vaj, keksz és néhány játék.” “Tessék, ez a tiéd és az unokáidé” – mondta a sofőr, és átnyújtotta a zsákokat a nagymamának.

Az asszony ellenkezni kezdett, mondván, hogy ez túl sok, nem fogadhatja el ingyen, de amikor a sofőr közölte, hogy megsértődik, ha nem fogadja el, a nő sírva fakadt, megölelte a férfit, átvette a csomagokat és távozott.

Mindenki jó hangulatban töltötte az egész napot, de a buszon voltak olyanok, akik felháborodtak azon, hogy a fickó 15 percet késett mindenkit a kedvesség gesztusa miatt. Szóval arra voltam kíváncsi, hogy vajon tényleg annyira ritka manapság a jócselekedet, hogy azt már csak színjátéknak veszik, és hogy a nagymama és unokái öröme nem érte-e meg a 20 perc várakozásunkat!

Related Posts

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *