68 éves vagyok, és csak most jöttem rá, hogy a sorsot nem lehet megjósolni. Jelentős korom ellenére még mindig dolgozom, saját kisvállalkozásom van, amely meglehetősen jövedelmező. Egyedül élek a saját, elég tágas házamban.
Az első házasságom elég boldog volt, a feleségemmel két gyermekünk született – egy fiú és egy lány. Közel 20 évig éltünk együtt, én biztosítottam a családomnak a lakhatást, pénzben sosem voltunk szűkében.
40 éves koromban azonban a feleségem beleszeretett a főnökébe, és ezt ő maga is bevallotta nekem. Kérte a válást, a gyerekek ekkorra már elmentek otthonról a fővárosba tanulni. A feleségemnek otthagytam a lakásunkat, minden jót kívántam neki, és belemerültem a munkába.
Az ügyeim gyorsan mentek felfelé, négy év után vettem magamnak egy nagy házat a városon kívül. Mivel állandóan dolgoztam, felvettem egy nőt, hogy vigyázzon a házamra, az ő feladatai közé tartozott a takarítás, a mosás, a vasalás és a hűtőm feltöltése termékekkel.
Maria, így hívták a házvezetőnőmet, nagyon jó embernek bizonyult. A válása után nehéz helyzetbe került a lányával, ezért vállalta, hogy nekem dolgozik. Bár Maria 15 évvel fiatalabb volt nálam, nagyon jól megértettük egymást, és egy év után feleségül vettem.
Nagyon beleszerettem, nagyszerű volt, később még a munkámban is sokat segített. A lánya velünk élt. Én sem hanyagoltam el a gyerekeimet – vettem a fiamnak és a lányomnak lakást.
Számomra a gyerekek ritkán látogattak, saját családot alapítottak és élték a saját életüket, míg én a sajátomat éltem Máriával. Csodálatos 25 évet éltem a második feleségemmel, aki nemrég hunyt el. Ezt a veszteséget nehezen éltem meg. Aztán a lányom elkezdett gyakran jönni hozzám.
Eleinte, úgymond, azért jött, hogy támogasson, de aztán minden kiderült. A lányom elkezdett ragaszkodni ahhoz, hogy újra együtt legyünk az anyjával. A volt feleségem férje elment, egyedül él, ahogy én is. Lám, a lányom úgy gondolta, hogy jó lenne, ha együtt élnénk, az én házamban. A lakás pedig a lányomnál maradna.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de nem akarok újra a volt feleségemmel lenni. Idegenek lettünk egymás számára az évek során, és még az sem hoz közelebb minket egymáshoz, hogy közös gyerekeink vannak. Nem tudom, hogy megérted-e, miről beszélek.
De az biztos, hogy ez az ember most már semmit sem jelent nekem, ezért utasítottam el a lányom lánykérését. De ő nem adja fel, ragaszkodik hozzá, hogy ha együtt élünk, akkor nekünk is boldogabb lesz, és neki is könnyebb lesz rólunk gondoskodni. Már nem tudom, mit tegyek. A lányom minden nap jön, és minden nap ugyanazt mondja.
Néha azt hiszem, hogy nem ránk gondol, csak arra, hogyan lehetne gyorsan kiüríteni egy lakást. Nem akarok a volt feleségemmel élni. A lányom azt mondja, hogy néhány év múlva meg fogom bánni a döntésemet, de remélem, hogy ez soha nem fog megtörténni.
