A bátyám és én mindig is nagyon különbözőek voltunk, én egy nehéz kamasz voltam, az idősebbik bátyám pedig egészen rendes, ambiciózus karrierista. A szüleim mindig jobban szerették őt, büszkék voltak rá.
És valahogy szégyelltek engem, állandóan kioktattak, és kérték a bátyámat, hogy befolyásoljon. Először nem voltam hajlandó egyetemre menni, aztán – elhoztam a fiút a házunkba, és azt mondtam, hogy vele fogok élni.
A szüleim nem voltak elragadtatva a viselkedésemtől. Aztán a szüleim elmentek: először az anyukám, majd hat hónappal később az apukám. Betegek voltak, de a bátyám még mindig azt mondja, hogy ha az én bohóckodásom nem lett volna, másképp is alakulhattak volna a dolgok.
Emiatt a bátyámmal nagyot veszekedtünk, mert én nem így gondolom. Megsértődve mondtam – vigye csak el a szüleim egész lakását, ha én mindenben bűnös vagyok, nekem nem kell semmi! És ő, a nem büszke fiú – beleegyezett.
Kijelentkeztem a lakásból, és egy másik városba költöztem, teljesen megszakítottam minden kapcsolatot a bátyámmal, huszonkét éves voltam akkor. Csak négy év múlva, amikor hivatalosan meg akartam házasodni, hívtam fel a bátyámat – valahogy ki kell békülnünk. Eljött az esküvőnkre, és egyáltalán nem hozott semmit, nem ajándékozott semmit.
Azt mondta, hogy eladta a lakást, belevágott a vállalkozásába, mindent ott fektetett be. Egy magánházban él gazdag menyasszonyával, ő is férjhez fog menni. Amikor ránéztem ennek a menyasszonyának a fotójára, azonnal megértettem – a testvér nem változott, csak a pénz érdekli.A férjemet és engem nem hívtak meg az esküvőjükre.
Akkor már mindenkinek volt számítógépe és internete, és mi videón keresztül néztük az esküvőjüket – jaj, maguk a szolid vendégek. És maga az esküvő is elég unalmasnak tűnt számomra. A menyasszony egyszer sem mosolygott, csak ült és salátákat zabált. Hamarosan született egy lányuk, akit úgy nevelnek, mint egy hercegnőt. Az első férjemmel nem jöttek össze a dolgok.
Másodszor is férjhez mentem, és az sem működött. Akár a rossz férfiakról, akár rólam volt szó, egyszóval – egyedül maradtam. Még gyerekem sem volt. Nehéz úgy élni, hogy senki sincs a közelben. Ráadásul megbetegedtem, és kórházba kerültem, és itt jön a furcsa dolog: a bátyám megjelent a kórházban, mint egy emberbarát, de végül is évek óta nem láttam őt, leszámítva az alkalmi csevegést az interneten.
Narancsot hozott, minden olyan jó. Azt mondja, bocsássunk meg egymásnak, mégiscsak egy család vagyunk, költözzetek be hozzánk egy kétszintes házba a város közelébe, béke lesz, a szabadban fogtok élni, a feleségemmel barátok leszünk.
Elmentem. Igen, kaptam egy szobát. Egy aprócska szobát, egy ággyal, egy éjjeliszekrénnyel, egy asztallal és egy régi tévével, és egy laptoppal, ami mindig velem van.
Mint később kiderült – ez a szoba egy szobalánynak volt fenntartva, de a háziasszony jellege aligha állja meg a helyét. Eleinte mintha minden rendben lett volna: segítettem a gazdaságban, abban az értelemben – takarítás, főzés. Aztán ez átment a kötelességeim közé.
Tavasszal és nyáron elkezdődött a kert és a ház mögötti ágyások, jó, hogy legalább az állatokat nem tartják. Csak éppen minden időm az ültetvényekre megy el. A bátyám néha hetente egyszer ad nekem egy szerény összeget, és azt mondja: “De mire költöd? Elvégre készpénzből élsz!”
A feleségével egyáltalán nem találom a közös nyelvet – állandóan kiabál, ha valami baj van. Ingyen munkaerőt jelentek nekik, de mindezt az emberbaráti mártás alatt tálalják – azt mondják, hogy ők azok, akik segítenek nekem.
A minap, miközben takarítottam a konyhában, levágtam egy darab kolbászt, és szendvicsként kenyérre raktam, hogy nassolhassak belőle. Akkora felháborodás kerekedett, hogy nem tudsz várni a vacsoráig? És mindez ebben a szellemben.
Még karácsonykor is olyan vagyok, mint egy cselédlány: addig nem ülök le, amíg nem szolgálom ki az asztalnál az összes szükséges és robusztus vendéget. Nem is figyelnek rám, nem kezelnek családtagként.
Az unokahúgom sem tisztel engem, “te” és a keresztnevemen szólít. Szeretném elhagyni őket – de hová? Már elmúltam negyven éves, nincs gyerekem, nincs lakásom, nincs semmi! Igen, meggondolatlanul éltem, de vajon egész életemben fizetnem kell érte? Mit tegyünk, ha változást akarunk, de nincs.
