Mindig is független gyerek voltam. Már korán elkezdtem segíteni a szüleimnek a házimunkában, fát vágtam, gondoztam az állatokat a házban.
Még volt egy nővérem, de idősebb testvérként több felelősséget kellett vállalnom.Hogy őszinte legyek, nem akartam többé ezt a fajta vidéki életet, nem láttam semmi reményt a fejlődésre, nem kaptam megfelelő oktatást.
Nagyon intelligens voltam, bármennyire is szerénytelenül hangzik ez. A matematika és a fizika volt a kedvenc tantárgyam az egész iskolában. Amikor befejeztem az iskolát, azt mondtam anyámnak és apámnak, hogy a városban szeretnék egyetemre menni. Tudod, mit hallottam válaszul – milyen egyetemre? El akarsz hagyni minket, és ki fog segíteni nekünk?
Anna még túl fiatal ahhoz, hogy dolgozzon, és nem fog tudni segíteni nekünk – mondta az anyja. – Tanulni akarsz?Tudós akarsz lenni?Itt van rád szükségünk! Fakivágáshoz, kertészkedéshez és műhelymunkához! Felejtsd el a tanulást! – mondta az apja.
Ezért úgy döntöttem, hogy cselekedni fogok, ahogy mindig is szoktam egyedül. Beadtam a papírokat az egyetemre, összepakoltam a bőröndjeimet, és tájékoztattam a szüleimet, hogy az ország másik végébe megyek tanulni.
Egy állami egyetemen kezdtem meg a műszaki tanulmányaimat, és még ösztöndíjat is kaptam. A szüleim annyira meglepődtek, hogy megszakították velem a kapcsolatot. Apám azt mondta, hogy neki már nincs fia. “Balszerencse”. – Gondoltam. Tanultam, kollégiumban laktam, és közben dolgoztam, hogy valahogy eltartsam magam.
A szüleimről nem hallottam, nem érdekelte őket, hogy élek-e, jól eszem-e, hogy vagyok.Ez nagyon bántott, nehezteltem rájuk. Hogy felejthettek el így a szüleim? Nem kívántak nekem jót, csak magukra gondoltak! Én pedig tanulni akartam, jó munkát szerezni, jó életet biztosítani magamnak és a jövőben a gyermekeimnek.
Így telt el egy év. Nem volt kapcsolatom a szüleimmel. És hirtelen eszükbe jutott, hogy a fiuk létezik. Folyamatos telefonhívások, sms-ek kezdődtek anyámtól, apámtól és még a nővéremtől is. A rokonoktól tudták meg, hogy hol lakom. Azt hittem, hogy eljönnek, de nem jöttek. Két évig nem kaptam tőlük egy telefonhívást sem, nem tudtam megbocsátani a szüleimnek, hogy elhagytak.
Mert én így éreztem, nem én hagytam el őket, hanem ők hagytak el engem. Mindenre képes voltam segítség nélkül is. Minden megváltozott, amikor a nagynéném felhívott, és közölte, hogy apám már több mint egy hónapja ágyhoz van kötve, és valószínűleg meg fog halni.
Hirtelen rájöttem, hogy az eddigi kapcsolattartás hiánya ellenére sem tudom elképzelni, mi lenne, ha apám nem lenne ott. Másnap már a családi házban voltam.Erős, független srác voltam, és úgy sírtam, mint egy csecsemő, amikor megláttam anyámat apám ágya mellett. Mennyire hiányoztak nekem….
