Mindenki reméli, hogy öregkorában nem lesz magányos, és hogy szerettei gondoskodnak majd róla. Ilyen az élet – először minden szabadidődet, szeretetedet és gondoskodásodat nekik adod, aztán ők gondoskodnak rólad.
Amikor két gyermekem született, azt gondoltam, hogy legalább ők gondoskodnak majd rólam öregkoromban. Végül is egész életemet a lányom és a fiam nevelésének szenteltem. De tévedtem, mert most, amikor megbetegedtem, és gondozásra szorulok, mert nem tudok magamról gondoskodni – egyikük sem akart befogadni és gondoskodni rólam.
És ez nagyon nehéz, tudni, hogy a saját gyerekeidnek nincs szükségük rád… Egyedül neveltem fel őket. A férjem elment, amikor a fiunk megszületett, akkor már a lányunkat neveltük. Két munkahelyen dolgoztam, hogy nekik mindenük meglegyen. Mindegyiküknek taníttattam.
Nem akármilyen képzést, hanem egyetemi diplomát. A lányom formatervezői diplomát szerzett, a fiam pedig mérnöki diplomát. Mindketten jó állást találtak, és amikor egészséges voltam, mindig segítettem nekik a gyerekekkel. Két unokám van: Michael – a lányom fia és Andrew – a fiam gyermeke.
Én vittem a fiúkat a tanórán kívüli elfoglaltságaikra, elhoztam őket az iskolából. Gyakran nálam maradtak. Egyszer azonban rosszul éreztem magam az utcán. Bevittek a kórházba. És ekkor mutatták meg a gyerekek az igazi hozzáállásukat hozzám.
A lányom egész idő alatt csak egyszer látogatott meg, a fiam pedig csak telefonált. Egy hét után hazaengedtek, és mondták, hogy ne erőlködjek, de a gyerekek elhozták nekem az unokákat. És velük tudod, hogy megy ez: egyszer játszani, egyszer főzni, egyszer játszótérre menni.
Két hónap múlva rosszabbul éreztem magam. Megkértem a fiamat, hogy vigyen el a kocsival egy vizsgálatra, de még mindig nem ért rá, ezért rendeltem magamnak egy taxit. Hadd mondjam el, egy nyugdíjasnak ez jelentős kiadás. Telt-múlt az idő, és egy nap egyszerűen nem tudtam felkelni az ágyból.
Felhívtam a lányomat, de ő éppen dolgozott, és azt tanácsolta, hogy hívjam a mentőket. Kórházba vittek. Azóta nem tudok egyedül járni. Az orvos az elbocsátás előtt elmagyarázta a gyermekeimnek, hogy nem hagyhatnak egyedül, és hogy gondozásra van szükségem.
Otthon a lányom és a fiam sokáig vitatkoztak azon, hogy ki vigyen el engem, hogy velük éljek. A lány azzal érvelt, hogy neki kicsi a lakása, és nincs külön szobája számomra. A fiú nem engedett a lánynak, és azt válaszolta, hogy bár nagy háza van, a felesége gyermeket vár, és kétséges, hogy beleegyezik-e abba, hogy az anyósa beköltözzön.
Nagyon szomorú voltam, hogy egész életemet leéltem, és nem érdemlem meg a saját gyermekeim együttérzését. Félbeszakítottam őket, és azt mondtam mindkettőjüknek, hogy menjenek el! Nem akarom látni egyiküket sem! Tökéletesen boldogulok egyedül is, és nem akarok a terhükre lenni.
És elmentek. Én pedig feküdtem és sírtam a párnámba – hogy történhetett ez? Hogyan váltak szeretett gyerekekből önző emberekké? Én neveltem őket ilyennek? Egész éjjel nem tudtam aludni. És amikor eljött a reggel, nagyon levert állapotban voltam.
Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és megijedtem. Kiderült, hogy a gyerekek tegnap elmentek, és a lakás egész éjjel nyitva volt. És felkelni nem tudok. Az első emeletről jött egy szomszédasszony, egy derék fiatalasszony, aki egyedül neveli a lányát. Meg akart látogatni.
És annyira sajnáltam, hogy mindent elmondtam neki. Felajánlotta a segítségét, de ha a saját gyerekeimnek nincs szükségük rám, hogyan fogadhatnék el segítséget egy idegentől? De a szomszédasszony kitartónak bizonyult. Ételt hozott nekem és teát főzött.
Azóta ez az egyedülálló anya gondoskodik rólam, és a nyugdíjam felét neki adom. Ebből a pénzből vásárol termékeket és főz nekem. A többi pénz a közművekre és egyéb háztartási cikkekre megy el. Most az életem teljesen egy idegentől függ, és a család gyermekeit egyáltalán nem érdekli, hogy az anyjuk hogy van.
Ritkán telefonálnak, és megkönnyebbülten sóhajtoznak, hogy van valaki, aki gondoskodik rólam. Soha nem gondoltam volna, hogy életem végén ilyen árulást fogok kapni, méghozzá a fiamtól és a lányomtól. Hálátlan gyerekeket neveltem.
