2. RÉSZ
Ethan Carter egy üvegfalú tárgyalóban ült.
A város harminc emeletnyire volt alatta.
„Rekord profit, Ethan” – mondta az egyik igazgató.
„Az apád büszke lenne.”
Ethan arca nem változott.
Az apja mindig a hatalmat szerette.
A csendet.
A kontrollt.
„És most már csak egy feleség hiányzik” – nevetett valaki.
„A befektetők szeretik a családos férfit.”
Ethan becsukta a mappát.
– Nem ezért jöttem.
A nevetés elhalt.
A telefonja megvibrált.
Később, egyedül az irodájában, megnyitotta az üzenetet:
„Ez terjed a városban.”
Videó.
Lejátszotta.
Először csak azt látta, amit mindenki.
A bicikli.
A nevetés.
A gúny.
Aztán Emily felnézett.
Nem a kamerába.
Hanem az életébe.
És mosolygott.
Nem boldogan.
Hanem túlélésből.
Ethan megdermedt.
Valami ismerős volt abban a mosolyban.
Egy régi emlék.
Az anyja.
A kedvesség.
Amit elvesztett.
A videó végén a fény megvillant Emily nyakán.
Ezüst iránytű.
Ethan közelebb hajolt.
A szíve kihagyott egy ütemet.
– Ki vagy te? – suttogta.
Másnap lemondta minden találkozóját.
És csak ennyit mondott a sofőrnek:
– Willow Cafe.
A kávézóban mindenki elcsendesedett, amikor belépett.
Senki nem kérdezett.
Senki nem értett.
– Egy feketekávét – mondta Ethan.
Emily visszavitte.
Egy pincér nekiment.
A kávé ráömlött Ethan öltönyére.
Csend.
Pánik.
– Istenem, nagyon sajnálom! – kapta fel a fejét Emily.
– Fizetem… bármeddig is tart – mondta remegve.
Ethan lenézett a foltra.
Aztán a lányra.
– Megsérült? – kérdezte halkan.