Sophia nem tudta eldönteni, mi ijesztőbb: a fájdalom a testében… vagy az a férfi, aki minden magyarázat nélkül tudott mindent róla.
Antonio Russo nem tűnt idegennek többé.
Túl természetes volt az a mód, ahogy ott állt az ágya mellett.
Mintha mindig is ott lett volna.
— Nem baleset volt? — ismételte Sophia rekedten.
Antonio nem válaszolt azonnal.
Csak a monitorok halk pittyegését nézte.
— Az a kamion nem véletlenül tért le az útról — mondta végül.
Sophia teste megfeszült.
— Ezt nem mondhatod komolyan…
— De igen.
Egy pillanat csend.
Aztán Antonio közelebb lépett.
— Valaki figyelt téged azon az estén. Már korábban is.
Sophia hirtelen emlékezni próbált.
A fények.
A zaj.
Egy fekete autó, ami túl sokáig követte.
— Én… csak egy festő vagyok — suttogta. — Miért?
Antonio tekintete sötétebb lett.
— A festményeid nem „csak képek”.
Sophia felnevetett volna, ha nem fáj minden bordája.
— Ez most vicc?
Antonio elővett egy dossziét.
Letette az ágyra.
— Ezért.
A lapokon fotók voltak.
Sophia festményei.
De nem a galériában.
Hanem egy irodában.
Egy férfi kezében.
Egy férfi mellett, akit nem ismert.
És alatta számok.
Nagyon nagy számok.
— A képeidet nem csak megvették — mondta Antonio halkan. — Hanem használták.
Sophia arca elsápadt.
— Ez lehetetlen…
— A galériád nem volt tiszta.
Egy pillanat.
Aztán Antonio lehalkította a hangját.
— És valaki nem akarta, hogy túl sokat kérdezz.
Sophia szíve hevesen vert.
— Tehát… megpróbáltak megölni?
Antonio nem válaszolt.
Ez volt a válasz.
A szoba hirtelen túl kicsi lett.
— Miért segítesz nekem? — kérdezte Sophia.
Csend.
Antonio a szemébe nézett.
— Mert már korábban is láttalak túlélni olyat, amit más nem.
Sophia összezavarodott.
— Ezt hogy érted?
Antonio egy pillanatig hallgatott.
Aztán:
— Az első festményedet is én vettem meg.
Sophia megdermedt.
— Azt… a megnyitón?
Bólintott.
— Akkor még senki sem figyelt rád. De én igen.
Egy hosszú csend.
Aztán Sophia halkan:
— Ez nem magyarázat arra, hogy miért vagyok most célpont.
Antonio arca megkeményedett.
— Mert aki rád célzott, most már tudja… hogy életben vagy.
Ekkor a folyosón lépések hallatszottak.
Gyorsan.
Többen.
A nővér hangja kívülről:
— Security! Azonnal!
Antonio mozdulatlan maradt.
Sophia pánikba esett.
— Mi történik?
Antonio lehajolt hozzá.
És először a hangja nem volt hideg.
— Most már tényleg elindultak érted.
Az ajtó kilincse megmozdult.
Egy másodperc.
Kettő.
Antonio halkan csak ennyit mondott:
— Ha túl akarod élni, most rám kell hallgatnod.
Az ajtó kinyílt.
És a folyosóról fegyveres lépések hangja hallatszott.