Másnap nem vártam tovább.
Hívtam a rendőrséget.
A lányom csak annyit mondott:
„Most már látni fogják.”
Amikor megérkeztek, először nevettek.
„Gyerekek, álom, fantázia…”
Aztán bementek a szobába.
23:17-ig nem történt semmi.
Aztán az egyik rendőr hirtelen megállt.
A falnál.
Nem mozdult.
„Hallják ezt?”
Csend.
Majd egy nagyon halk kopogás.
Belülről.
A falból.
Az arca megváltozott.
„Ez nem normális.”
Ekkor kezdődött az, amit soha nem fogok elfelejteni.
Megjelölték a falat.
Elkezdték bontani.
A lányom mögém állt.
És csak ennyit mondott:
„Mondtam, hogy ő ott van.”
Az első téglák után…
nem üres tér volt.
Hanem egy apró, befalazott üreg.
Bennt egy régi matraccal.
És egy gyerekrajzzal a falon.
Ami nem az enyém volt.
És alatta egy mondat, karcolva a vakolatba:
„23:17-kor mindig felébresztem őt is.”
A rendőr hátrált egy lépést.
„Azonnal kiüríteni a házat.”
És akkor megszólalt a rádiója:
„Van még egy jelzés ugyanebből a házból…”
A lányom ekkor rám nézett.
És először sírt.
„Ugye most már hiszel nekem, anya?”