— „Nincs itt senki” — mondta a gondnok.
Nevettem.
— „Hogyhogy nincs? Ott a sírkő!”
A férfi kinyitott egy könyvet.
Lapozott.
Aztán elhallgatott.
— „Asszonyom… ez jobb, ha az irodában beszéljük meg.”
— „Nem. Most.”
A lapra néztem.
Exhumálási engedély.
Aláírás: Eleanor Vance.
A levegő megállt bennem.
— „Az anyósom… elvitte a férjem testét.”
A gondnok nem nézett rám.
— „Mi csak a kaput nyitjuk.”
Az irodában egy új papír is volt:
„Azonosítás folyamatban.”
— „Milyen azonosítás?!”
Senki nem válaszolt.
Aznap este elmentem Eleanor házához.
Ő csak annyit mondott:
— „Ez már nem a te dolgod.”
— „Hová vitték Gabrielt?”
Csend.
— „Ő az én fiam volt.”
— „És az én férjem.”
A nő hangja hideggé vált.
— „Te már nem tartozol ide.”
Aztán megláttam egy borítékot a háttérben.
„Neonatológia.”
A világ megállt.
És akkor megszólalt a telefonom.
Gabriel neve villogott a kijelzőn.