Arturo már a bőröndöket készítette.
A ház már „az övé volt”.
Legalábbis ezt hitte.
„Ne csinálj jelenetet” — mondta.
„Kapni fogsz egy kis pénzt, és kész.”
Paola nevetett.
„Idős otthon lesz neked a legjobb.”
Elena lassan felállt.
Nem sietett.
Nem remegett.
Csak egy pillanatig nézte őket.
Aztán csendesen így szólt:
„Azt hiszed, mindened a tiéd?”
Arturo megdermedt.
„Mit mondtál?”
Elena elmosolyodott.
Nyugodtan.
Halkan.
„A cégek… a számlák… az ingatlanok… mind az én nevemen vannak.”
Csend.
Paola arca megfagyott.
Arturo először életében nem tudott mit mondani.
Elena elővette a telefonját.
Egyetlen név volt benne:
Lucía.
„Elkezdtük” — mondta a hang a vonal másik végén.
„Már csak a végső lépés hiányzott.”
És ekkor…
a bejárati ajtó újra kinyílt.
De ezúttal Arturo nem egyedül jött.
Hanem három ügyvéddel.
És egy papírral, ami mindent megváltoztatott.