Aznap éjjel visszamentem a kis albérletembe.
A bankkönyvet egy törölközőbe csavarva tartottam.
Amikor kinyitottam, apró befizetések voltak benne.
De a végén furcsa mozgások.
Nagy összegek.
És minden sor mellett egy jel: V.S. — Víctor Salazar.
Az apám.
Aztán egy levél.
A nagymamám kézírásával:
„Mariana, ha ezt olvasod, bocsáss meg. Apád nem csak pénzt vett el tőlem…”
Megdermedtem.
„Ne menj a családhoz. Ne bízz Patriciában. Menj a bankba. A piros pecsétes számlához.”
Másnap reggel bementem.
A bankos lány elfehéredett, amikor meglátta a füzetet.
Aztán remegő kézzel szólt a menedzsernek:
„Ez ő… az ügy aktájából.”
A menedzser rám nézett.
„Mariana… maradjon itt.”
„Miért?”
Nem válaszolt.
Csak a könyvet szorította.
És a következő mondat mindent megváltoztatott:
„Ő az… a lány az ügyiratból.”