Miguel még mindig ott állt, túl közel.
A szobában a levegő sűrű lett, mintha nem akarna mozogni.
„Ana…” mondta halkan. „Miért vagy ennyire feszült?”
Próbáltam normálisan lélegezni.
„Csak fáradt vagyok.”
Egy pillanatnyi csend.
Aztán a tekintete újra az ágyra esett.
Most már nem csak egy pillanatra.
Hanem túl sokáig.
„Furcsa,” mondta halkan.
„Mi furcsa?” kérdeztem.
Elmosolyodott — de a mosoly nem ért a szeméig.
„Semmi… csak… ma más az ágy.”
A gyomrom összerándult.
Ő tud valamit.
Éreztem.
Közelebb lépett.
És akkor kimondta:
„Ugye nem nyúltál a matracba?”
A világ megállt.
A hangja nyugodt volt.
Túl nyugodt.
És abban a pillanatban rájöttem…
ez már nem véletlen.
Ez egy figyelmeztetés volt.