Danielle nővér egy pillanatra mozdulatlan maradt.
A kislány továbbra is Nathaniel kezét fogta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
„Kicsim…” – szólalt meg végül óvatosan a nővér. „Ez az intenzív osztály. Itt nem szabad bent lenned egyedül.”
A kislány nem nézett rá.
Csak halkan válaszolt:
„Nem vagyok egyedül. Ő itt van.”
Danielle ekkor a monitorra nézett.
És megdermedt.
A vonalak, amelyek három hónapja szinte mozdulatlanok voltak… most finoman megmozdultak.
Nathaniel Brooks szívritmusa emelkedett.
Lassan.
De egyértelműen.
A nővér gyorsan a pulzusmérőre pillantott.
„Ez nem lehet…” suttogta.
A kislány ekkor elkezdett halkan dúdolni.
Egy egyszerű, régi dallamot.
És abban a pillanatban a gépek reakciója erősödött.
A monitor hangja gyorsabb lett.
A szívritmus még egy fokkal feljebb ment.
Danielle hátrált egy lépést.
„Hívnom kell az orvost…” mondta remegő hangon.
De a kislány megszorította a férfi kezét.
„Ne vigyék el tőlem…” suttogta.
A szoba levegője megváltozott.
És ekkor…
Nathaniel ujjai megmozdultak.