A léptek mögöttem egyre közeledtek.
Megfordultam.
Logan állt a folyosón.
Sápadt volt.
Reszketett.
A kis kezében egy hátizsák pántját szorította, mintha az tartaná egyben.
„Rendőr úr…” – mondta remegő hangon.
A rendőrök ránéztek.
Rachel hirtelen elhallgatott.
Logan előrelépett.
„Kérem… nézzék meg ezt.”
A hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani.
De mindenki hallotta.
A zsebéből előhúzott egy telefont.
„Reggel… felvettem a beszélgetést” – mondta.
A levegő megfagyott.
Az idő megállt.
Rachel arca megváltozott.
„Logan… tedd le azt a telefont…” suttogta.
De már késő volt.
A rendőr elvette.
Megnyomta a lejátszást.
És ami ezután jött…
az mindent megváltoztatott.
Rachel hangja tisztán szólt a felvételen:
„Csak mondd azt, hogy nem akarsz ott maradni. Anya elintézi a többit.”
Csend.
A másik hang — Logané — remegett:
„De én ott akarok lenni…”
A felvétel folytatódott.
„Ne aggódj, drágám. Őt úgyis elviszik. Anya csak segít.”
A rendőrök egymásra néztek.
A bizonyíték egyértelmű volt.
Rachel hátrált.
„Ez… ez nem igaz…” suttogta.
De senki nem hitte el.