Megállt bennem minden, mert már ismertem őt.
Ő volt Tamás.
Tamás Szabó.
Ugyanaz az ember, aki két évvel korábban kihúzott az autómból, amikor részegen egy manhattani lehajtónál nekicsapódtam egy virágtartónak. Akkor darabokra estem – nemcsak fizikailag, hanem emberként is. Viktor még aznap megalázott a barátnői előtt, és én ittam, vezettem, és összetörtem.
Emlékszem, ahogy dühösen próbáltam kimászni a kocsiból, hibáztatva mindent és mindenkit.
Aztán megjelent.
Nem volt egyenruhában. Egy egyszerű szürke pólót viselt, betonfoltos cipővel, és egy régi pickup állt mögötte szerszámokkal.
Elkapott, mielőtt elestem.
„Nyugi, főnök” – mondta. – „Ha meg akarsz halni, ne így tedd. Lehet, hogy egy ártatlan embert is magaddal viszel.”
Utáltam, mert igaza volt.
Nem hívott rendőrt. Nem rabolt ki. Nem nevetett ki. Leültetett, vizet adott, és megvárta, amíg abbahagyom a remegést.
Aztán adott egy kártyát.
„Néha a mélypont segít látni, kivel élsz valójában.”
És most itt állt.
Vőlegényként.
Sophie mellett.
Az én Sophie-m mellett.
Nem… már nem az enyém.
A nő, akit eldobtam, mintha csak egy kellemetlen állomás lett volna az utamon.
Tamás rám nézett. Nem mosolygott. Nem provokált. Ugyanazzal a nyugodt tekintettel nézett, mint azon az éjszakán.
És akkor értettem meg mindent.
Sophie nem egy „szegény emberhez” ment férjhez.
Hanem egy emberhez.
Egy igazi emberhez.
Nem címhez, nem pénzhez, nem látszathoz.
Sophie boldog volt.
És én ezt elviselni nem tudtam.
Aztán elmentem.