Öt évvel ezelőtt a fiam nevére írattam a lakást, azzal a feltétellel, hogy halálomig benne lakhatok. A múlt héten azonban megjelent egy értékbecslő, aki felmérte a lakást és a felújítás költségeit.
Ha tudtam volna, hogy ez az egy mondat mennyi álmatlan éjszakát okoz majd, soha nem kérdeztem volna meg, miért jött.
A férfi negyven percig járta a szobákat, mért, jegyzetelt és fényképezett. Úgy éreztem magam, mintha csak a berendezés része lennék.
Ebben a lakásban éltem le az életem nagy részét. Itt neveltem fel a fiamat, itt éltem a férjemmel, Tadeusszal. Egy évvel a halála után a lakást a fiamnak ajándékoztam, mert úgy gondoltam, ez a legjobb megoldás.
Négy évig semmi sem változott. Aztán Marcin egyre többet érdeklődött a falak, a csövek és az ablakok állapota iránt. Nem sokkal később megjelent az értékbecslő.
Egy barátnőm figyelmeztetett, hogy ellenőrizzem a tulajdoni lapot. A haszonélvezeti jogom továbbra is be volt jegyezve, mégsem nyugodtam meg. A kérdés nem az volt, hogy jogom van-e ott lakni, hanem az, hogy a fiam akarja-e, hogy ott maradjak.
Végül felhívtam.
– El akarod adni a lakást?
Hosszú csend következett.
– Nem, anya. Felújítási hitelt szeretnék felvenni.
Később elmondta az igazat. A felesége, Agnieszka gyermeket vár. Egy bérelt kétszobás lakásban élnek, és megoldást keresnek. Agnieszka azt javasolta, hogy költözzek át az ő garzonjukba, ők pedig a háromszobás lakásomba. Marcin erre nemet mondott.
A terve inkább az volt, hogy felújítja a lakást, és ha beleegyezem, a baba születése után talán együtt laknánk.
Akkor nevettem először egy hét után. A fiam attól félt, hogy azt hiszem majd, ki akar tenni, és éppen ezzel a titkolózással érte el, hogy ezt gondoljam.
Most a konyhámban ülök, hallgatom a csöpögő csapot, és arra gondolok, hogy talán hamarosan újra egy kisbaba sírása tölti meg ezt az otthont.