Ha azon az októberi kedden nem ugyanabba a kávézóba ülök be, talán ma is azt hinném, hogy a férjem egyszerűen szűkszavú ember.
De megláttam őt.
Egy nővel ült egy asztalnál. Nevettek, beszélgettek, mintha évek óta ugyanazt a szertartást ismételnék.
Otthon velem alig beszélt.
Elkezdtem kutatni.
A nő neve Ágota volt. Az üzeneteik hat évre nyúltak vissza. Nem voltak szerelmes szavak vagy titkos találkozók.
Csak vallomások.
„Ma apám nem ismerte fel anyámat.”
„Félek az öregségtől.”
„Nem tudok aludni éjszaka.”
Olvasás közben sírtam.
Nem azért, mert egy másik nőnek írt.
Hanem azért, mert nekem soha nem mondta el ezeket.
Amikor végül szembesítettem, nem tagadott semmit.
— Barátok vagyunk. Keddenként kávézunk.
— Hat éve?
— Hat éve.
Aztán feltettem a kérdést, amely két hete égetett belülről.
— Miért neki mondod el ezeket, és nem nekem?
Sokáig hallgatott.
Végül ezt felelte:
— Mert ő nem ítélkezik. Mellette kimondhatom, hogy félek.
Ez jobban fájt, mint bármilyen hűtlenség.
Mert rájöttem, hogy harminchárom év házasság után a férjem mellettem nem tudott igazán önmaga lenni.
És talán nem Ágota vett el tőlem valamit.
Talán olyasmit kapott meg, amit én soha nem kaptam meg.
