A férjem húsz évnyi kanapén töltött este után váratlanul közölte, hogy uszodába jár. Lefogyott, új alsónadrágokat vásárolt, és még fogselymet is használni kezdett.
Büszke voltam rá.
A barátnőim irigykedtek, mert az ő férjeik továbbra is csak a hűtő és a televízió között mozogtak. Az én férjem viszont egyre fittebb lett, egyenesebben járt és láthatóan új életet kezdett.
Csakhogy apró dolgok nem stimmeltek.
Mindig vizes hajjal ért haza, de soha nem érződött rajta a klór szaga. Egyszer belenéztem a sporttáskájába. A törölköző száraz volt, a fürdőnadrág pedig érintetlenül feküdt az alján.
Márciusban már a telefonját is magával vitte, és kikapcsolta, amikor állítólag úszni ment.
Aztán találtam egy nyugtát. Egy belvárosi kávézóból. Két kávé, egy sajttorta. Pont azon a napon és abban az időpontban, amikor az uszodában kellett volna lennie.
Végül elmentem az uszodába.
A recepción közölték velem, hogy a bérlete január óta inaktív. Utoljára december 14-én jelent meg.
Április volt.
Négy hónapnyi hazugság.
Harminchat alkalommal ment el otthonról sporttáskával a kezében úgy, hogy egyszer sem az uszodába indult.
Aznap este mellette feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, mi lehet az igazság.
Nem tudom, hogy egy másik nő áll-e a háttérben. Nem tudom, hogy egy régi barát. Talán csak egy hely, ahol egyedül lehet.
A nyugta még mindig a kötényem zsebében van.
És minden nap úgy döntök, hogy még nem kérdezem meg.
