Az aranyruhás nő érezte, hogy a levegő kijön a tüdejéből.
Designer táskája hirtelen úgy érezte, hogy ezer kilogrammot nyom.
“Di… Az igazgató?”Dadogott, ajkai remegtek a drága rúzs rétegei alatt.
Az üzletvezető nem kímélte egyetlen pillantását sem. Ő maradt a félelem Elena, a nő, aki éppen az úgynevezett ” szegény.”
Elena lassan megfordult.
A szeme már nem volt türelmes. Hideg jogdíjat tartottak, amely mindenkit megborzongott a szobában.
Nem nézett a régi barátjára. Ránézett a férfira, aki mellette állt.
“Gyűrűt akartál venni neki” – kérdezte Elena, hangja nyugodt, de erős.
A férfi ösztönösen bólintott, homlokán verejtékgyöngyök képződtek.
Elena elmosolyodott, egy mosoly, amely mélyebbre vágott, mint bármelyik penge.
A menedzserhez fordult:
“Törölje az összes tranzakciót. Azonnal.”
A menedzser nem habozott: “Igen, igazgató!”
Az aranyruhás nő felsikoltott: “ezt nem teheti meg! Van pénzem! VIP ügyfél vagyok!”
Elena egy lépést tett előre, szemtől szemben állva azzal a nővel, aki éppen megsértette.
“Ez a bolt az én nevemet viseli. Ez a birodalom a családomé.”
“Az első szabályom az, hogy nem adunk el luxust azoknak, akiknek megtört a lelkük.”
Elena a menedzserre nézett, és megadta az utolsó parancsot.
“És küldj egy értesítést a város minden ágának. Ez a pár feketelistára kerül.”
A mellette lévő férfi elsápadt. Rájött, hogy egész karrierje eltűnik, ha megsérti ezt a konglomerátumot.
Azonnal elengedte a nő kezét, visszavonulva, mintha betegség lenne.
“Elena… Nem tudtam… Annyira sajnálom…”
Elena nem válaszolt. Megfordult és elment, és egyszerű, de nemes sziluettje eltűnt egy privát VIP lakás ajtaja mögött.
Mögötte a zokogás hangja és az arrogáns késői megbánása tükröződött a tömeg megvető csendjében.
Igazságot szolgáltattunk.
Az igazi luxus nem a viselt ruhákban rejlik, hanem abban, hogy hogyan viszonyulsz a világhoz.
