Róbert úr szó nélkül nyitotta ki az ajtót. A zsanérok nyikorogtak, mintha maga a ház tiltakozna az ellen, ami történni készült. Belépett, megállt, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Veronika az ágyon feküdt, inkább árnyék volt már, mint élő ember. A tekintete végigsiklott az arcán, majd megállt a szemén — és valami megváltozott benne.
Nem ijedt meg. Felismerte.
— Csukja be az ajtót — suttogta Veronika rekedten, alig mozduló ajkakkal. — Kérem…
Róbert lassan becsukta az ajtót, és közelebb lépett. Nehéz cipője tompán koppant a padlón, de a szobában még így is túl nagy volt a csend. Leült az ágy szélére, közelebb hajolt, és alaposan megnézte az arcát. Aztán hirtelen kiegyenesedett, és káromkodott.
— Dénes, te szemét…
Veronika nem értette, honnan jött ez a harag. Undorra számított. Közönyre. De nem erre.
— Ismeri… őt? — kérdezte nehezen.
Róbert keserűen elmosolyodott.
— Ismerem. És azt hiszem, tudom, mit művelt.
Felállt, kiviharzott a folyosóra, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a vakolat lepattogzott a falról. Veronika hallotta a hangokat. Először nyugodtak voltak. Aztán feszültek. Aztán ütés csattant.
— Te megőrültél?! — üvöltötte Róbert. — Ez nem egy öregasszony, hanem egy fiatal nő!
— Mi közöd hozzá? — csattant fel Dénes. — Üzlet az üzlet.
— Üzlet? — Róbert hangja mélyebb lett. — Te mérgezed.
Csend. Sűrű, nehéz csend.
— Hülyeségeket beszélsz — mondta Dénes, de a hangjában ott bujkált valami új. Félelem.
— Húsz évet ültem bent — felelte Róbert nyugodtan. — Láttam, hogyan halnak meg az emberek. Ez nem betegség. Ez lassú mérgezés.
Veronika lehunyta a szemét. A szavak lassan értek el hozzá, mintha víz alatt hallaná őket. Túl sokáig mondták neki, hogy csak ideges, hogy képzeli. De most minden értelmet nyert. A kefir furcsa íze. A tea után rosszabbodó állapot. Dénes „gondoskodása”.
— Ki vagy te, hogy beleszólj?! — kiabált Dénes.
— Az, aki most mentőt hív — válaszolta Róbert higgadtan. — És ha megmozdulsz, itt helyben elintézlek.
Egy pillanat. Kettő.
Aztán lépések. Hátrálás.
Veronika már nem emlékezett tisztán, hogyan érkezett meg a mentő. Fények villogtak. Idegen arcok hajoltak fölé. Valaki a nevét mondta. Valaki a pulzusát mérte. Ő pedig hol elsüllyedt, hol visszatért a felszínre, mint aki még nem döntötte el, élni akar-e.
A kórházban tért magához.
Fehér falak. Fertőtlenítő szag. Infúzió.
És Róbert, aki egy széken ült mellette, mintha mindig is ott lett volna.
— Él — mondta, amikor észrevette, hogy kinyitja a szemét. — Akkor volt értelme.
— Hol van… ő? — suttogta Veronika.
Róbert elhúzta a száját.
— Ott, ahol lennie kell. Nem megy sehova.
Nem kérdezett többet. Nem volt ereje. De a mozaikdarabok már összeálltak benne. Dénes nem dolgozni ment el. Megtervezte a halálát. Lassan. Csendben. Hogy aztán mindent megkapjon.
— Miért segített? — kérdezte később.
Róbert sokáig hallgatott. Aztán az ablak felé nézett.
— Mert egyszer nem segítettem. És valaki meghalt. Ezzel élni kell. Másodszor nem akartam ugyanazt.
Hetek teltek el.
Veronika újra tanult élni. Enni. Leülni. Lélegezni. A szervezete mérgezett volt, de nem tört össze végleg. Az orvosok azt mondták, szerencséje volt. Még egy kis idő, és már nem lehetett volna segíteni.
A nyomozó többször is meglátogatta. Kérdezett. Jegyzetelt. Papírokat mutatott. Veronika válaszolt, amennyire tudott.
Kiderült, hogy Dénes már korábban is keveredett hasonló ügyekbe. Nem gyilkosságokba, hanem csalásokba. Átverésekbe. De most sietett.
És nem számolt valamivel.
Hogy nem csak egy vevő lép be az ajtón.
Hanem valaki, aki már látott halált.
A tárgyalás gyors volt. A bizonyítékok elegendőek. Laboreredmények, vallomások, hibák, amiket ő maga követett el. Nem volt olyan okos, mint hitte.
Amikor elvezették, Dénes Veronikára nézett.
Először — bizonytalanul.
— Ezt úgysem tudod bizonyítani… — kezdte, de a hangja megingott.
Veronika nem válaszolt. Csak nézte.
Nyugodtan.
Mintha idegen lenne.
A per után sokáig nem tudott visszamenni a házba. Már a gondolata is nyomasztotta. De egy nap mégis rászánta magát.
Az ajtó ugyanúgy nyikorgott. A padló ugyanúgy recsegett. De a levegő más volt.
Nem volt benne csapda.
Csak tér.
Ott állt a szoba közepén, és rájött — ez már nem az ő börtöne.
Csak egy hely.
Róbert segített eladni a házat. Tisztességesen. Trükkök nélkül.
— Most te döntesz — mondta, miközben átadta a papírokat. — Csak ne higgy el mindent.
Veronika bólintott.
Nem ment el a Balatonra. Nem nyitott vállalkozást. Nem lett olyan élete, amilyet ígértek neki.
Csak élni kezdett.
Lassan. Óvatosan. Mint aki tudja, milyen közel volt a vég.
Aztán egyre bátrabban.
Néha éjszaka felriadt köhögve. Pánik tört rá. Azt hitte, minden kezdődik elölről.
De aztán rájött.
Most már tudja.
És többé nem hagyja.
Dénes pedig…
sosem értette meg, hol hibázott.
Azt hitte, mindent el lehet adni.
Még egy ember életét is.
De egy dolgot nem számolt bele.
Hogy néha az utolsó pillanatban belép valaki, aki felborítja az egész tervet.