Másnap hajnalban furcsa csend ülte meg a falut. Nem az a szokásos téli nyugalom volt, hanem valami nehéz, feszítő hallgatás. A kutyák nem ugattak. A tyúkok sem kotkodácsoltak. Az emberek egymás után nyitották ki az ajtókat, és mind ugyanarra lettek figyelmesek.
A falu szélén, ahol a hófúvások általában már térdig értek, sötét árnyak mozogtak.
– Te, Pista… te is látod ezt? – kérdezte remegő hangon az egyik szomszéd.
– Látom hát… és nem tetszik – morogta Pista, miközben szorosabban húzta magára a kabátját.
Farkasok voltak. Nem egy, nem kettő. Egy egész falka. Ott álltak a falu határában, mozdulatlanul, mintha őrséget adnának. A levegőben ott lógott a félelem. Az emberek suttogni kezdtek:
– Támadni fognak.
– Ilyet még nem láttunk.
– Biztos éhesek…
Valaki már a puskáért indult volna, amikor a tegnapi férfi – nevezzük Jánosnak – kilépett a házából. Megállt, ránézett a jelenetre, és elszorult a torka.
– Várjatok – mondta halkan, de határozottan. – Ne csináljatok semmi hülyeséget.
– Megőrültél?! – förmedt rá egy asszony. – Szétkapnak minket!
János azonban észrevett valamit. A falka elején ott állt egy ismerős alak. A sebesült farkas. A bundáján még ott volt az ő régi kabátja, amit ráterített. A lábán sántított, de állt. Mellette a kis kölyök, ugyanaz, amelyik előző nap keservesen nyüszített.
A farkas Jánosra nézett. Nem morgott. Nem mutatta a fogát. Csak nézett.
– Ez… ez az a farkas – mondta János halkan. – Amit tegnap megmentettem.
A faluban döbbent csend lett.
A következő pillanatban a farkas lassan előrelépett egyet. A többiek követték, de megálltak pár méterre a házaktól. A kölyök előreszaladt, majd vissza, mintha bátorítaná az anyját.
János nagyot nyelt, majd tett egy lépést előre.
– János, ne menj oda! – kiáltotta valaki.
De ő ment. Lassan, nyugodtan, ahogy előző nap is. Megállt a farkastól pár lépésre. A szíve a torkában dobogott.
A farkas lehajtotta a fejét.
Nem támadás volt. Meghajlás.
A falka egyszerre felüvöltött. Nem fenyegetően. Inkább… búcsúzóul. A hang végigszaladt a befagyott mezőkön, fel a hegyekig. Aztán a farkas megfordult. Egy pillanatra még visszanézett Jánosra, majd elindult az erdő felé.
A többiek követték. A kölyök volt az utolsó, aki még egyszer visszapillantott, aztán eltűnt a fák között.
Percekig senki nem szólalt meg.
– Hát… ezt most látta valaki rajtam kívül is? – törte meg végül Pista a csendet.
– Láttuk – mondta az asszony. – És… talán tévedtünk.
Attól a naptól kezdve valami megváltozott a faluban. A farkasok többé nem közelítették meg a házakat. A vad sem tűnt el az erdőből, sőt, mintha minden a helyére került volna. Néha éjszakánként még hallatszott a vonyítás, de már nem félelmet keltett. Inkább emlékeztetett valamire.
Arra, hogy a jóság nem vész el. Akkor sem, ha nem ember az, aki kapja.
János soha nem beszélt sokat arról, mi történt. Ha kérdezték, csak legyintett:
– Ugyan már. Csak azt tettem, amit kellett.
De amikor télen a hó megint derékig ért, és a szél üvöltött az ablakok körül, János néha kiment az udvarra, belenézett az erdő sötétjébe, és elmosolyodott.
És valahol messze, nagyon messze, egy farkas visszavonyított.