A fiú felnézett rá, és halkan, akadozva megszólalt:
„A tengertől kaptam… apu.”
Markban megállt a levegő.
– Mit mondtál? – suttogta. – Ki… ki mondta, hogy apu?
A fiú megrázta a fejét.
– Nem tudom a nevét. De azt mondta, hogy az apám vagy. Hogy egyszer visszajössz értem. Azt mondta, ha bajban leszek, hallgassam a dalt, mert te akkor megtalálsz.
Mark keze remegett.
– Hogy hívnak? – kérdezte alig hallhatóan.
– Alex – felelte a fiú. – De néha hívnak másképp is. Az utcán.
Mark könnyei egyszerre törtek elő. Alex. Ugyanaz a név. Ugyanaz a dallam. Ugyanaz a tekintet, amit annyiszor látott álmában.
– Anyád? – kérdezte. – Hol van az anyád?
Alex lesütötte a szemét.
– Nem volt anyukám velem. A bácsi talált meg a parton. Egy halász. Azt mondta, csoda, hogy élek. Sokáig beteg voltam. Aztán… eladtak egy családnak. De elszöktem. Azt mondták, nem vagyok az övék igazán.
Mark nem hallotta a mondat végét. Felkapta a fiút, magához szorította, mintha az egész világ el akarná tőle venni.
– Sajnálom… – zokogta. – Istenem, annyira sajnálom.
Az emberek körülöttük megálltak, de Markot nem érdekelte. Azonnal hívta a sofőrjét, az ügyvédjét, az orvosát. A fiú reszketett, de nem tiltakozott. Csak kapaszkodott Mark kabátjába, mintha attól félne, hogy ez is csak álom.
Aznap este Mark házában először gyulladt fel újra a fény minden szobában. Alex meleg fürdőt kapott, tiszta ruhát, és egy hatalmas tál levest, amit mohón evett.
– Ugyanazt szereted, mint régen – mosolygott Mark remegő hangon. – Répaleves, sok kenyérrel.
– Honnan tudod? – kérdezte Alex meglepetten.
– Mert az apád vagyok – mondta Mark egyszerűen. – És most már soha többé nem engedlek el.
DNS-vizsgálat, rendőrségi jelentések, régi kórházi feljegyzések követték egymást. Két hétig Mark alig aludt. Amikor végre megjött az eredmény, az orvos csak bólintott:
– Száz százalék. Az ön fia.
Mark leült, és hangosan nevetni kezdett, miközben sírt. Az egész teste rázkódott. Három év fájdalma, bűntudata, üressége egyszerre szakadt le róla.
Alex óvatosan odament hozzá.
– Akkor most már maradhatok? – kérdezte félénken.
– Maradhatsz? – nevetett Mark, és letérdelt elé. – Ez az otthonod. Mindig is az volt.
Hónapok teltek el. Alex iskolába ment, barátokat szerzett, esténként pedig Mark mellé ült a kanapéra. Néha még mindig felébredt éjszaka a vihar hangjára, de Mark ilyenkor ott volt, és csendesen dúdolta azt a bizonyos dallamot.
Egy este Alex a csuklójára nézett.
– Azt hiszem, már nem kell mindig hallgatnom – mondta. – Már megtaláltál.
Mark elmosolyodott.
– Akkor is tartsd meg. Emlékeztet arra, hogy a csodák néha tényleg megtörténnek.
Alex felnevetett, az a könnyű, gyerekes nevetés betöltötte a szobát.
– Tudod, apa… – mondta lazán – elég fura volt szegénynek lenni. De most se akarok elkényeztetett lenni.
– Nyugi – kacsintott Mark. – Előbb megtanítalak rendes embernek lenni. A pénz ráér.
Alex odabújt hozzá.
– Szeretlek.
Mark lehunyta a szemét.
– Én is, fiam. Mindig.
