A szülés után a férjem elhozta a nagyobbik lányunkat, hogy találkozzon az újszülött kisöccsével, és amikor először meglátta a babát, olyan mondatot mondott, hogy mindketten teljesen ledöbbentünk 
Nagyon jól tudtam, hogy a nagyobb gyerekek gyakran féltékenyek a kisebbekre, és ez néha nyomot hagy a kicsi, érzékeny lelkükben. Féltem. Attól tartottam, hogy feleslegesnek, elfeledettnek, lecseréltnek érzi majd magát.
Ezért minden nap beszéltem hozzá — simogattam a haját, és meséltem neki, hogy anya pocakjában egy kisöcs növekszik, akit majd szeretnie és védenie kell. Úgy tűnt, érti. Vagy csak tetteti.
Ki tudja, mi zajlik egy másfél éves gyerek fejében? De a szülés után történt valami, ami annyira váratlan volt, hogy soha nem fogom elfelejteni.
A kórházi szobában feküdtem a karomban a kisbabával, amikor a férjem megérkezett a lányunkkal, hogy bemutassa neki a testvérét. A kislányom megállt az ágy mellett, és nagyon-nagyon sokáig nézte a kék takaróba bugyolált apró csomagot.
Mintha gondolkodott volna, vagy a megfelelő szavakat kereste, vagy egyszerűen csak próbálta megérteni, miért ez a kicsi, ráncos lény fekszik most az anyja karjában.
Hol rám nézett, hol megint a babára, ráncolta az orrát, felfújta az arcát, összehúzta a szemöldökét… majd hirtelen mondott valamit, amitől teljesen sokkot kaptunk. 
Folytatás az első kommentben 
Anyukák, nálatok hogy volt?
— Anya… miért csináltad ezt? Azt hittem, egy nagy bátyót szülsz nekem. De ő kicsi! A babáim is nagyobbak nála. Vidd vissza. Én nagyot akarok. Olyat, mint apa.
A férjem elsápadt, majd elpirult, aztán elfordult és köhécselt, hogy elrejtse a nevetését. Én az ajkamat haraptam, hogy ne törjek ki nevetésben. A nővér a sarokba ment és a falnak támasztotta az arcát — különben a földre esett volna a nevetéstől.
De néhány perc múlva a lányunk, továbbra is úgy téve, mintha nagyon komoly felnőtt nő lenne, lassan odalépett. Egy ujjal óvatosan megérintette a takarót, ránézett a kisöccsére, és szinte suttogva mondta:
— Jó… rendben. Lakhat velünk… egy kicsit. Aztán hozol nekem egy nagyot. Egy jót. És ezt itt majd eltöröm.
És alig egy óra múlva már senkit nem engedett a közelébe — még a férjemet sem. Mert ahogy ő mondta:
— Ő az én kicsikém. Én fogom felnevelni. Hogy nagy legyen.
