A fájdalom sikolya még visszhangzott a csempéken, amikor Javier lassan elengedte Travis csuklóját. A férfi rögtön maga alá kapta a karját, és lihegve próbált felállni, de a lábai megremegtek alatta. Titan közelebb lépett, mély morgással jelezve, hogy egyetlen rossz mozdulat is rossz véget érhet.
A vendégek némán figyeltek. Mintha senki sem mert volna pislogni sem.
Javier lassan, fenyegetően közeledett Travishez.
— Most pedig — mondta halkan, mégis minden szót kristálytisztán lehetett hallani — bocsánatot kérsz az anyámtól.
Travis szeme dühösen villant, de mögötte ott lapult valami más is: félelem. Olyasmi, amit eddig talán még sosem érzett.
— Menj a francba… — préselte ki fogai között.
Titan előrelépett. Nem ugrott, nem támadt, csak tett egyetlen lassú, figyelmeztető mozdulatot. Travis teste ösztönösen rándult hátra.
— Csak egy bocsánatkérés — ismételte Javier. — És eltűnsz innen örökre.
Nina, a menedzser, remegő kézzel közelebb lépett. A szeme vörös volt a visszatartott könnyektől.
— Travis… kérlek… csak menj el — szólt halkan.
A férfi összeszorította a fogát. A büszkesége tiltakozott, az egója üvöltött, hogy álljon fel, harcoljon, törjön-zúzzon tovább. De a teste már mást súgott. A csuklója lüktetett, az idegek mintha parázson égtek volna. És Titan tekintete… az a nyugodt, mégis félelmetes figyelem… azt súgta, hogy ma nem ő lesz az erősebb.
— Jól van… jól van… — morogta végül, és a hangja megtört. — Bocsánat. Na. Elég?
Javier nem mozdult.
— Mondd neki — mutatott az anyjára.
Travis fogai csikordultak, de megfordult Marta felé, aki még mindig a földön ült, a kezét az arcán tartva.
— Bocs… — nyögte ki. — Sajnálom.
Marta lassan bólintott, bár ő maga is látta, hogy ebben nincs valódi megbánás. Csak félelem.
— Most tűnj innen — mondta Javier.
Travis felkapta a kabátját, felállt, és dühösen kifelé indult. Az ajtónál azonban még egyszer visszafordult.
— Ez még nincs vége — köpött egyet, majd kiviharzott.
A csengő fémes csilingelése hosszú másodpercekig ott lebegett a levegőben.
A csend ezután már nem olyan volt, mint korábban. Nem félelemmel teli, hanem inkább bizonytalan. Mintha az emberek nem tudták volna eldönteni, történt-e valami jó, vagy valami félelmetesebb kezdődött el.
Javier rögtön az anyjához sietett.
— Anya… jól vagy?
Marta gyengéden megfogta fia karját.
— Igen, kisfiam… most már igen. Csak… köszönöm.
Titan odalépett, és Marta kézfejéhez dörgölte a fejét. A nő elmosolyodott, és megsimogatta a kutya füle tövét.
— Mindig is ilyen védelmező volt? — kérdezte suttogva.
— Még rosszabb — felelte Javier félmosollyal. — De mindig tudja, mikor kell megállni.
A vendégek lassan megmozdultak. Mintha egyszerre vették volna észre, hogy újra lehet lélegezni. Egy idős férfi odalépett Javierhez, és vállon veregette.
— Jól tette, fiam. Rég kellett már valaki, aki megállítja azt a vadállatot.
Mások is odajöttek, halkan hálálkodtak, néhányan bocsánatot kértek Martától, amiért nem mertek fellépni. Marta azonban csak mosolygott.
— Már az is elég, hogy most itt vagytok.
Nina előrelépett.
— Javier… ha nem volnál itt, nem tudom, mi történt volna. Hálásak vagyunk.
Javier azonban megrázta a fejét.
— Nem kellett volna, hogy idáig fajuljon. Egy ilyen ember nem uralhatja félelemmel a várost.
— És most? — kérdezte halkan Nina. — Mi lesz most?
Javier egy pillanatig hallgatott. Tudta jól, mit jelentett Travis utolsó mondata. Az ilyen férfiak nem felejtenek, nem engednek. De ő sem az a fajta volt, aki félelemből elhajol bármi elől.
— Most? — kérdezte vissza. — Most megreggelizünk.
A vendégek felnevettek — először aznap reggel. A feszültség lassan feloldódott. Az emberek visszatértek a helyükre, Nina pedig sietve hozott egy tál meleg churrost és két bögre kávét.
Javier és Marta az ablak melletti asztalhoz ültek. Titan lefeküdt mellettük, fejét Mancsaira téve, de még mindig az ajtót figyelte.
Marta megfogta fia kezét.
— Tudod… mindig féltem, hogy a te munkád elvisz tőlem. Hogy egyszer nem jössz haza. De most látom… annyi erő van benned, hogy talán nekem kellett volna jobban bíznom benne.
Javier mosolygott.
— Mindig hazajövök, anya. És mindig lesz, akiért érdemes.
Egy percig csak nézték egymást. A kávé gőze felszállt köztük, mint régi idők melegsége.
Marta azonban hirtelen elnevette magát.
— Te… még mindig tudsz enni egy egész tányér rántottát reggeli előtt?
— Még többet is — kacagott Javier. — De előbb… beszélnünk kell arról a fickóról.
Marta arca elkomorult.
— Travis nem fogja annyiban hagyni.
— Tudom. De én sem.
Ekkor az ajtó ismét megcsilingelt. A vendégek összerezzentek, Titan felkapta a fejét.
Ám ezúttal nem Travis állt az ajtóban, hanem két sheriff-helyettes. Megtorpantak, amikor meglátták a feszült arcokat.
— Jó reggelt… valami történt? — kérdezte az egyik.
Nina azonnal előlépett.
— Igen — mondta határozottan. — És itt az ideje, hogy a város végre tegyen ellene valamit.
A két rendőr egymásra nézett, majd bólintott.
— Már több panasz is érkezett Travis Boitra. Lehet, hogy most végre… — kezdte az egyik.
— Igen — vágott közbe Javier nyugodtan. — Most végre.
Vége — beszélgetős, hétköznapi magyar zárással:
— Na, anya — mondta Javier, miközben a rendőrök kimentek és a vendégek lassan újra beszélgetni kezdtek. — Akkor most már tényleg megreggelizünk?
— Hát persze, fiam — mosolygott Marta. — De te rendelsz, jó? Én most úgy remegek, mint a kocsonya.
— Oké, anya. De ha megint valaki balhét csinál, szólj… Titan nagyon unja már, hogy nem kap elég akciót.
Titan erre halkan „vakkantott”, mintha csak helyeselné.
Marta felnevetett.
— Jaj, kisfiam… olyan jó, hogy hazajöttél.
— Jó itthon lenni — felelte Javier csendesen.
És most először, hosszú idő után… tényleg úgy is érezte.
