Olgában lassan összeállt a kép. A késő őszi este hidege mintha átszivárgott volna a csontjai közé, pedig a konyhában még mindig gőzölgött a meleg víz. Letörölte a kezét a törölközőbe, és pár pillanatig csak állt, mozdulatlanul. Mint amikor hirtelen rájössz, hogy valami régóta rohad a háttérben, és most végre megláttad az egész bomlást.
„Nincs komandirovka. Nincs semmi” — mondta magában. — „Csak hazugságok. És másik nő.”
A vörös rúzs mintha égette volna a tenyerét.
Már majdnem éjfél volt, amikor meghallotta, hogy Alexej nyitja a szekrényt a hálóban. Valamit keresett, sietősen, kissé feszülten. Olyan férfi mozdulatai voltak ezek, aki azt hiszi, minden az irányítása alatt van — pedig most pont nem volt.
Olgának nem is kellett sokat gondolkodnia.
Belépett a hálóba. A férje még háttal állt neki, nyakkendőt lazított, óra csatját húzta ki.
— Alexej… — szólította meg csendesen.
Az férfi felnézett. Látta rajta, hogy fáradt, ideges, sőt: hogy valamitől tart. De ez a félelem csak egy pillanatig látszott rajta, aztán gyorsan elnyomta az a régi, fölényes álarc, amit már évek óta hordott.
— Igen? — kérdezte, és már a hangja is olyan volt, mint aki bármelyik percben kész vitába ugrani. — Mi történt?
Olya nem válaszolt. Csak felemelte a kezét, és megmutatta a rúzst.
Alexej először nem értette. A szemöldöke összerándult, majd egy másodperc alatt átsuhant rajta az a bizonyos felismerés, amit még tagadni is fél az ember.
— Ez… — kezdte.
— Ne hazudj. Most ne — mondta Olya egészen nyugodtan.
És ebben a nyugalomban volt valami félelmetes. Alexej is érezte. Elhallgatott. A levegő hirtelen nehéz lett köztük.
— Kié? — kérdezte Olya.
A férfi sóhajtott. Aztán még egyet. És ismét elővette azt a sokéves önigazolást, amire a kapcsolatok szétesései mindig olyan pontosan épülnek.
— Olya… bonyolult. Sok a stressz. Nem így akartam, de… túldolgoztam magam, érted? Fáradt vagyok. Túl sok volt minden. Nem tudtam, hogyan mondjam el…
— Aha — biccentett. — És persze valahogy pont egy másik nő száját találtad meg, ugye?
Alexej megfeszítette az állkapcsát.
— Ez egyszeri volt — mormogta. — És… jelentéktelen.
Olya elnevette magát. Halk, rövid, éles nevetés volt. Hideg.
— Tudod, mi a jelentéktelen? — kérdezte. — Az a tisztelet, amit adsz nekünk. Nekem. A lányodnak. Az éveknek, amikbe beleadtam mindent. Na, az jelentéktelen a te szemedben.
Alexej fölényeskedni akart, már nyitotta a száját, hogy mondjon valami okos, védekező, férfias mondatot — de Olya megelőzte.
— Alexej, mindegy is. Vége — mondta, és olyan egyszerűen ejtette ki ezt a szót, mintha csak azt mondta volna: „Kész a tea.”
A férfi felkapta a fejét.
— Hogyhogy vége? Te nem… — nevetett fel hitetlenül. — Olya, könyörgök, miért dramatizálod túl? Egy kis félrelépés, és máris…
— Már mindent átírattam — vágott közbe Olya.
Csend.
A férfi nem értette.
— Mit?
— A lakást. A nyaralót. A számlákat. Mindent. Hónapokkal ezelőtt.
Alexej arca megnyúlt. Olya még sosem látta így. Mintha egyszerre omlott volna le róla az a nagy, büszke, öntelt öltönyös szerep.
— Te… mit csináltál? — kérdezte rekedten.
— Amit kellett — vont vállat Olya. — Mert tudod… én már rég tudtam, hogy valami nem stimmel. A hangod, a távolléteid, a hidegséged. Csak idő kérdése volt.
Alexej lépett egyet felé, mintha meg akarná fogni a karját.
— Olya, álljunk meg. Gondoljuk át. Nem kell így… Mi egy család vagyunk.
— Nem vagyunk többé semmi — mondta nő finoman. — De nem haragszom. Tényleg nem. Csak… belefáradtam. Te már máshol vagy, más mellett… én meg nem fogok úgy élni, mint egy árnyék.
Kis csönd után hozzátette:
— Holnap reggel elmész. Utána… intézzük papíron is. Masának én elmondom. Neki nem hazudhatsz többé.
Alexej letette a kezét. A mozdulatából eltűnt minden erő, minden nagyképűség. Egy pillanatra tényleg megmutatkozott benne az ember — nem a sikeres, nem a fölényes, hanem a kicsit összetört, elveszett férfi, aki rájött: túl késő.
— És… hova menjek? — kérdezte halkan.
Olya elengedte a rúzst, az ágyra tette, majd lassan kifújta a levegőt.
— Az már a te dolgod — mondta. — De ha gondolod… megkérdezheted attól a vörös rúzstól, hogy van-e szabad kanapéja.
A férfi lehajtotta a fejét. Nem szólt többet.
Másnap korán reggel csend volt a lakásban. Masha még aludt. Olya a konyhában ült, teát kavargatott, miközben Alexej egyetlen bőrönddel a kezében állt az ajtóban.
— Olya… — kezdte volna még egyszer.
— Menj — mondta Olya, de most már békésebben. — Tényleg menj. Jobb lesz mindenkinek.
Alexej végül kilépett, lassan, tétován. Olya becsukta mögötte az ajtót. A kulcs csörrenése úgy szólt, mint egy felszabadító pont.
Leült, lehunyta a szemét, és először évek óta úgy érezte: tud lélegezni.
Masha csak fél óra múlva jött ki álmosan.
— Anya… apa elment?
Olya elmosolyodott. Finoman, fáradtan, de őszintén.
— Igen, kicsim. De ne félj… mostantól minden jó lesz.
A lány odalépett, átölelte.
— Akkor… most mi lesz?
Olya megsimogatta a haját.
— Most? Most élünk. Végre élünk magunknak.
A konyhába besütött a reggeli fény. Nem sok, csak annyi, amennyi elfért a hideg novemberi ég alatt — de elég volt. Pont elég
