A sarki kisbolt ajtaja felett megcsendült a csengő, amikor beléptem. A pult mögött álló férfi felnézett a telefonjáról, majd unott hangon megkérdezte:
– Segíthetek?
Odaléptem hozzá, és átnyújtottam Ethan gyűrött iskolai fényképét.
– Látta ezt a fiút? Tizenhat éves, Ethan a neve. Lehet, hogy tegnap este erre járt.
A férfi elvette a képet, hosszasan tanulmányozta, majd megrázta a fejét.
– Ismerős a srác, de hetek óta nem láttam. – Aztán gyanakvóan összehúzta a szemét. – Magát viszont sosem láttam vele. Honnan jött, és miért keresi?
A bizalmatlanság megcsípte a lelkemet.
– Az apja vagyok – feleltem, és a szó súlyosnak érződött, elvékonyodva az évek alatt, amelyekben távol maradtam tőle.
Aznap hajnalban jöttem rá, hogy Ethan eltűnt – az ágya üres volt, az ablaka tárva-nyitva, a pénztárcája és a telefonja az éjjeliszekrényen hevert. Ő soha nem ment volna el telefon nélkül. Őrülten rohantam végig a városrészünkön, a nevét kiabálva, míg rekedt nem lettem
Lehet, hogy elszökött? Akkor miért hagyta ott mindent?
Exfeleségem, Kelly, a halála előtti hónapokban többször hívott, hogy Ethan rossz társaságba keveredett. Mi van, ha ez a baj követte őt az otthonomba is?
Hívtam a rendőrséget, de nem vették komolyan a félelmeimet. Így hát visszajöttem ide, abba a városba, amelyet Kellyvel való válásom után magam mögött hagytam, hátha valaki tud valamit.
– Várjon! Én ismerem ezt a fiút! – szólalt meg mögöttem egy nő.
Egy kötényes, középkorú eladó állt ott.
– Az anyjával szokott bejönni, Kellyvel, igaz? Kedves asszony volt.
Aztán hozzátette:
– Tegye ki a fotóját a város Facebook-csoportjába. Itt még törődnek egymással az emberek. Ha valaki látta, jelezni fogja.
A tanácsa jó volt. Kint a kocsim mellett posztot írtam:
„David vagyok. A fiam, Ethan eltűnt. Kérem, írjon, ha látta.”
Délutánig csak együttérző, de semmitmondó kommentek érkeztek. A városi könyvtár előtt ültem, amikor a telefonom végre felvillant.
Egy új hozzászólás: Marianne nevű felhasználótól.
„Szia, David. Tanítok a középiskolában, Ethan az angol óráimra járt. Azt hiszem, tudom, hol lehet. Át tudnál jönni?”
Azonnal indultam.
Marianne kedvesen beengedett. A nappalija tele volt könyvvel és régi bútorokkal, barátságos, mégis zsúfolt tér.
– Ethan jó gyerek volt – kezdte. – Amíg össze nem barátkozott pár rossz társasággal. Kelly sokat aggódott miatta.
Leszegtem a fejem.
– Tudom. Próbáltam közelebb kerülni hozzá, de ahogy nőtt…
– Eltaszított? – kérdezte Marianne. – Minden kamasz ezt csinálja. A lényeg, hogy tovább próbálkozzon az ember. Legyen ott neki akkor is, amikor épp bezárja az ajtót.
– Félek – vallottam be. – Itthon hagyta a telefont és a pénztárcát. Ez nem olyasmi, amit önszántából tenne. Mi van, ha azok a gyerekek jöttek érte?
Marianne vállat vont.
– Volt egy lány, Hannah, akivel barátkozott. Megpróbálom felhívni az anyját.
Kiment a folyosóra telefonálni. A házban csak az óra halk ketyegése hallatszott.
Megcsörrent a mobilom: új értesítés a posztról.
Csak egy újabb „imádkozunk értetek” komment… De amikor kiléptem, megláttam egy új bejegyzést a főoldalon: az én posztomat osztotta meg valaki, ezzel a felirattal:
„Gyere gyorsan, itt van.”
A nevem alatt: Marianne.
A szívem kihagyott egy ütemet. A folyosóra néztem, ahol eltűnt pár perce.
Engem figyelmeztetett? Vagy másnak szólt az üzenet?
Abban a pillanatban kék villogó fénye csillant be az ablakon. Gumik csikorogtak a ház előtt. Felálltam, a bejárati ajtó kivágódott, és belépett egy rendőr.
– Uram – mondta egyenletes hangon –, kérem, jöjjön velem.
Kint már remegett a hangom.
– Mi történik? Miért hívta rám Marianne a rendőrséget?
– A rendőrőrsön mindent elmondunk – felelte. – Ethan miatt vagyunk itt.
A kocsiban minden elhomályosodott: a kis étterem, a park, a benzinkút, ahol a napomat kezdtem. A rendőrőrsön hideg fényű folyosón vezetett végig, míg egy ajtó előtt meg nem állt.
Kinyitotta.
Ethan ült bent egy kis fogdában, leszegett fejjel, vörös szemmel.
– Jól van – mondta halkan az egyenruhás. – Sajnálom, hogy megijesztettük, de Marianne a húgomat hívta, ő pedig engem. Kiskorúaknál óvatosan járunk el… Marianne valószínűleg véletlenül tette ki a bejegyzést nyilvánosan.
– Mit csinált a fiam? – kérdeztem rekedten.
– Egy bejelentés szerint megpróbált bejutni egy házba a Willow Drive-on. Szerencsére nem okozott kárt.
– Ott laktunk régen – mondtam.
– Ő is ezt mondta, uram – felelte, miközben kinyitotta a rácsot.
Odatérdeltem Ethan elé.
– Miért futottál el? Miért jöttél vissza ide?
A fiú szája megremegett.
– Muszáj volt. Volt valami… fontos, amit itt kellett elintéznem.
A rendőr közbevágott:
– Azt mondta, egy macskát akart kimenteni. Látta az ablakból. Azt hitte, csapdába esett.
– Egy… macskát? – kérdeztem értetlenül.
– Smokey – suttogta Ethan. – Kóbor, de anya minden este etette. Mindig várt rá a hátsó verandán.
– Az állatmentők már kint voltak – szólt a rendőr. – Elkapták, biztonságban van.
– Te ezért jöttél vissza? – kérdeztem.
Ethan bólintott, szeme megtelt könnyel.
– Meghalt volna, ha nem eteti senki. És… ő volt anya kis kedvence. Tartozott neki ennyivel.
A torkom elszorult.
– Miért nem szóltál? Együtt is lejöhettünk volna.
– Te mindig elfoglalt vagy… és ez csak egy macska, nem? – szipogta. – De ő… anya nélkül elveszett lenne. Mint én.
A szavai mellkason vágtak.
Átöleltem. Fél pillanatig ellenállt, aztán összetört, és úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen kapaszkodója.
– Hé – suttogtam. – Segítünk neki. Mindkettőtöknek. Hazavisszük Smokeyt. Ígérem.
– Tényleg? – kérdezte halkan.
– Igen – mondtam határozottan. – Holnap érte megyünk. Együtt.
Évek óta először éreztem, hogy valami megmozdul bennem. A fiam nem probléma volt. Csak egy összetört gyerek, akinek szüksége volt rám.
És én ott voltam neki.
