Már két hete éltem a fiamnál, Andrew-nál és az örökké elégedetlen menyemnél, Kate-nél. Nem ez volt álmaim helyzete – és az övék sem –, de a kissé eltúlzott lábsérülésem végül rákényszerítette Kate-et, hogy vonakodva beleegyezzen a beköltözésembe. Évek óta ellenezte, most azonban nem volt választása.
Egy reggel kiléptem a teraszra, és megláttam, ahogy a kertben gereblyézik. Sóhajtottam. Szegény lánynak fogalma sem volt róla, mit csinál.
– Kate, rosszul csinálod! – kiáltottam. Nem nézett fel, ezért kicsit látványosan bicegve közelebb mentem. – Kicsi kupacok, aztán egy nagy halom. Áthúzni a kertet időpocsékolás.
Megállt, a gereblyére támaszkodott, felém fordult.
– Azt hittem, fáj a lábad – mondta szárazon, és végigmért. – Talán ideje hazamenned?
Fel volt háborodva a lelkem. A lábamat fogva játszottam a sértettet.
– Segíteni próbálok neked a fájdalom ellenére, és így köszönöd meg?
– Hét hónapos terhes vagyok – tette a kezét a hasára. – Nekem az jelentené a segítséget, ha tényleg hasznosat tennél – vágta oda. Durva volt, de erőltetett mosolyt húztam az arcomra. Nem ér az a pár szó ennyit.
A kerítés túloldalán feltűnt Mr. Davis, a mogorva szomszéd.
– Jó napot, Mr. Davis! – csiripeltem.
Morgott valamit, majd eltűnt. Pont, mint Kate – boldogtalan, társaságkerülő.
Bent újra feltűnt a por a bútorokon. Kate szülési szabadságon volt – igazán szakíthatott volna időt a takarításra. Andrew jobb körülményeket érdemelt ennyi munka után.
Később Kate vacsorát főzött. Természetesen adtam neki pár „hasznos” tippet, mire ő hidegen rám nézett:
– Kérlek, hagyd el a konyhát.
Este hallottam, ahogy Andrew-nak panaszkodik. A fal mellett lopózva elcsíptem néhány mondatot.
– Beszéltünk róla – mondta Andrew nyugodtan. – Mindenkinek jó lesz.
– Próbálkozom – sóhajtott Kate. – De nehezebb, mint gondolnád.
A sarok mögül láttam, ahogy Andrew átöleli, védelmezően a hasára teszi a kezét. Úgy vigasztalta, mintha ő lenne az áldozat.
Vacsoránál megjegyeztem, hogy a pitéje alulsült.
– Van egy ötletem – mondta Kate hirtelen túlságosan vidáman. – Miért nem sütöd meg te a pitét, és viszed át Mr. Davisnek?
Fintorogtam.
– Az a mogorva? Köszönni sem szokott.
– Nem is olyan rossz, csak félénk – mosolyodott el. – Amúgy láttam, hogy néz rád.
Nevettem.
– Ha így van, neki kell lépnie. A férfi udvarol a hölgynek.
Másnap reggel legkevésbé arra számítottam, hogy Mr. Davis átjön a kerítéshez.
– Margaret – kezdte mereven. – Meg… vacsoráznál velem?
– Neked Miss Miller – húztam fel a szemöldököm.
Összerándult.
– Rendben, Miss Miller. Meghívhatom vacsorára?
– Meghívhatod – feleltem karba tett kézzel.
– Ma este hétkor. Nálam – mondta, és már fordult is el.
Este pontosan hétkor álltam az ajtajában, a szívem a kelleténél hevesebben vert. Bent leültetett, de még a széket sem húzta ki – milyen úriember… A beszélgetés feszült volt, míg szóba nem hoztam a jazzt. Hirtelen kicserélődött: a komorság helyét gyermeki lelkesedés vette át.
– Lejátszanám neked a kedvenc lemezemet – mondta. – És táncolni is hívnálak, de a lemezjátszóm elromlott.
– A tánchoz nem kell zene – csúszott ki a számon.
Meglepődve, de mosolyogva felállt, kezet nyújtott. A halvány fényben ringatózva dúdolta a régi dallamot, amit évek óta nem hallottam. Valami bennem meglágyult.
Amikor indulni készültem, habozva rám nézett.
– Hívhatsz Péternek.
– Te pedig hívhatsz Margaretnek – mosolyogtam.
Aztán közelebb hajolt. Megdermedtem, de amikor ajka az enyémhez ért, rájöttem: nem akarok hátralépni. A csók gyengéd, tétova, de élő volt – rég elfeledett érzéseket ébresztett.
Onnantól Péter szinte minden napom része lett. Nevettünk a szomszédsági pletykákon, olvastunk a könyveiből, együtt főztünk. Míg én kavartam a szószt, ő dúdolta a kedvenc dallamaimat. Kate beszólásai egyre kevesebb súlyt kaptak; a világom lassan Péter köré rendeződött.
Hálaadáskor meghívtam vacsorára, hogy ne legyen egyedül. A konyhába lopakodott, beszélni Kate-tel. Kíváncsian követtem.
– Kate, a lemezjátszóról akartam beszélni – mondta Péter.
– Már megrendeltem – felelte Kate. – Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok. Nem tudom, hogy bírtad elviselni őt, de hamarosan a te lemezjátszód lesz. Köszönöm, hogy belementél ebbe az egész színjátékba.
Színjáték. Elviselni. Lemezjátszó. Mintha arcul csaptak volna.
– Szóval ez az egész csak játék volt?! – rontottam be.
Kate elsápadt. Andrew is berohant.
– A feleséged összeesküdött ellenem! – mutattam Kate-re.
Andrew felsóhajtott.
– Anya, az én ötletem is volt. Azt hittük, te és Mr. Davis boldoggá tehetnétek egymást. Egyikőtök sem lépett volna, ezért… kicsit noszogattuk.
– Kicsit? – sziszegtem.
– Vettünk neki egy lemezjátszót – vallotta be Andrew. – Cserébe, hogy randizzon veled.
Kate ekkor felrobbant.
– Folyton beleszóltál az életünkbe, mindent kritizáltál, miközben a fiad gyerekét hordom! Szükségem volt levegőre. A terv működött: te lefoglaltad magad, én pedig kaptam egy kis nyugalmat.
Fájt, ahogy mondta – mert volt benne igazság.
– Péter, tőle vártam ezt, de tőled nem – fordultam a férfihoz.
– Mondtam Kate-nek, hogy nem kell a lemezjátszó – lépett közelebb. – Azt hittem, borzalmas vagy. Aztán rájöttem, hogy csak magányos. És közben… beléd szerettem, Margaret.
Nevetnem kellett volna, de inkább sírni tudtam volna.
– Miért higgyek neked? – kérdeztem halkan.
– Mert te hoztad vissza az életembe az örömöt – felelte. – A parancsoló, kritikus, de mélyen gondoskodó nőbe szerettem bele. Szeretlek. Így, ahogy vagy.
Hosszú pillanatig csak néztem. A harag lassan engedett.
Végül felsóhajtottam.
– Rendben. De a lemezjátszó Kate-től marad. Szükségünk lesz rá a zenéhez.
Péter felnevetett, a feszültség szertefoszlott.
Attól a hálaadástól kezdve Péter és én elválaszthatatlanok lettünk. Minden évben felraktuk a lemezt, táncoltunk a nappaliban, és minden dallammal egy kicsit kevésbé bántott, ahonnan indult ez az egész – és egy kicsit jobban értékeltem, ahová végül megérkeztünk.
