Soha nem várta meg, hogy ki vitte el. Nem hagytam üzenetet. Egy léleknek sem mondtam el.
Csendes szokásként kezdődött, miután a férje elmúlt — valami, ami megakadályozza, hogy feloldódjon egy üres ház csendjében. De az idő múlásával ez egy rituálé lett, amelyet csak ő és az éhes idegenek ismertek, akik vigaszt találtak ebben a kis kedvességben.
Eső vagy ragyogás, nyár vagy hóvihar — az étkezés mindig ott volt. Néha leves, néha pörkölt, néha viaszpapírba csomagolt szendvics, amelyet szépen papírzacskóba dugtak.
Senki sem tudta a nevét. A város egyszerűen hívta: a pad Hölgy.
Azon a kedd estén az ég erősen megereszkedett az esőtől. Margaret, most hetvenhárom, szorosabban meghúzta a motorháztetőjét, amikor átlépte a parkot. A térde fájt, a lélegzete rövid volt, de a keze még mindig stabilan tartott a meleg rakott edény körül.
Gondosan letette, mint mindig. De mielőtt megfordulhatott volna, hogy távozzon, a fényszórók átvágták a szitálást — egy karcsú fekete SUV húzódott fel a járdára.
Tizenöt év után először várt valaki.
A hátsó ajtó kinyílt, és egy nő egy személyre szabott haditengerészet öltöny lépett ki, kezében egy esernyő és egy borítékot lezárt arany viasz. Sarka kissé belemerült a nedves fűbe, amikor közeledett.
“Mrs. Shaw?”- kérdezte a nő, hangja kissé remegett.
Margaret pislogott. “Igen … ismerem magát?”
A nő elmosolyodott, bár a szeme üveges volt. “Ismertél engem egyszer — bár talán nem név szerint. Lila vagyok. Tizenöt évvel ezelőtt azt ettem, amit itt hagytál.”
Margaret megdermedt, a keze félig a mellkasához ért. “Te … te voltál az egyik lány?”
“Hárman voltunk” – mondta Lila. “Szökevények. Elbújtunk a hinták közelében. Azok az ételek tartottak minket életben azon a télen.”
Margaret torka meghúzódott. “Ó, drága szívem…”
Lila közelebb lépett, és Margaret remegő kezébe tette a borítékot. “Meg akartuk köszönni. Úgy gondoltuk, tudnia kell, hogy amit tett, nem csak táplált minket. Ez lehetőséget adott arra, hogy elhiggyük, hogy a világban még mindig van kedvesség.”
Volt benne egy levél és egy csekk. Margaret látása elmosódott, amikor olvasott.
“Kedves Mrs. Shaw,
Egyszer adtál nekünk ételt, amikor semmink sem volt. Most azt akarjuk adni másoknak — amit te adtál nekünk-reményt.
Elindítottuk a Margaret Shaw Ösztöndíjalapot hajléktalan fiatalok számára. Az első három címzett idén ősszel kezdi meg az egyetemet. Azt a nevet használtuk, amit az egyik régi étkezőzsákra írtál — ” M. Shaw.”Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy a világ megtudja, ki ő.
Szeretettel,
Lila, June és Erin”
Margaret felnézett, könnyek vágták át az esőt. “Ti csináltátok ezt?”
Lila bólintott. “Mindannyian megcsináltuk. June menedéket vezet Portlandben. Erin szociális munkás Chicagóban. És én … Nos, azt hiszem, most már ügyvéd vagyok.”
Margaret könnyeivel halkan nevetett. “Ügyvéd. Átkozott legyek.”
Ültek együtt a nedves padon, esernyő elfelejtett. Egy pillanatra a park újra életben érezte magát-a nevetés keveredett az eső sziszegésével, emlékek hullámoztak a levegőben.
Amikor Lila elment, a terepjáró csendesen eltűnt a szürkébe, csak a borítékot és az esőtől átitatott föld illatát hagyva maga után.
Margaret még egy ideig maradt, keze a még meleg rakott edényen nyugszik.
Aznap este, tizenöt év után először, nem hozott ételt a parkba.
Másnap reggel azonban a pad nem volt üres.
Valaki egyetlen fehér rózsát helyezett az ülésre-alatta pedig egy elegáns kurzív jegyzet:
