A kora tavaszi fény szelíden csorgott be a hálószoba függönyein, amikor Réka először észrevette, hogy valami nem stimmel a kisfiával. Marci alig múlt két hónapos; apró teste egyre gyakrabban kuporodott össze a kiságyban, mintha félne valamitől. Ami igazán nyugtalanította, az az volt, ahogy mindig eltakarta az arcát.
– Nézd csak, András! – nevetett egy délelőtt. – Olyan, mintha bújócskázna!
A férje kócosan, kávéillatúan az ajtófélfának dőlt. – Kismanó szeret elrejtőzni – mondta. De Réka, visszanézve a felvételt, megfagyott: Marci negyven percen át mozdulatlanul feküdt, arccal a párnába fúrva.
Ezután minden nap új jel tűnt fel. Ha felemelte, a kisfiú összegömbölyödött, arcát a vállába rejtette. Ha dúdolt, nem nézett fel. Ha mosolygott rá, nem reagált. Egy este a lámpa felkapcsolására Marci megremegett, majd sírni kezdett. A szorító anyai félelem beköltözött Réka mellkasába.
– Szerinted… lát engem egyáltalán? – suttogta.
– Persze – próbálta nyugtatni András. – Csak kicsit más.
Réka mégis tudta: ez nem „csak” más. Egy vasárnap a parkba vitte. Napfény, gyereknevetés, szappanbuborékok – de Marci azonnal visszafúrta az arcát a takaróba. Egy arany retriever csengője vidáman csengett, a kisfiú összerándult, és félelemből felnyögött.
Aznap éjjel Réka a gép előtt ült: „korai autizmus jelei”, „szenzoros zavarok”… Hajnalban, amikor Marci ismét mozdulatlanul, arccal lefelé feküdt, felhívta a gyerekorvost. – Doktornő, kérem… a fiam nem reagál, elfordítja az arcát.
– Hozzák be holnap – felelte a nyugodt hang.
A rendelőben dr. Varga Júlia fogadta őket. Kedves, határozott, a szeme mégis komoly. Vizsgálat, csörgő jobbról, balról: semmi. Réka ökölbe szorította a kezét. – Miért nem néz oda?
– Ellenőrizzünk még pár dolgot – szólt a doktornő. A csend, ami ezután következett, mindent megváltoztatott. – Lehetséges, hogy Marcinál veleszületett halláskárosodásról van szó.
– Nem hall… semmit? – rebegte Réka.
– Még nem biztos. De a jelek erre utalnak. Ha a gyerek nem hall, bezárkózik – nem a fény, a csend elől bújik.
Két órával később jött a diagnózis: kétoldali súlyos szenzorineurális hallásvesztés. Réka magához szorította a kisfiát; András elsápadt. – Mit tehetünk?
– Sokat – mondta Júlia. – Hallókészülék, korai fejlesztés. A lényeg, hogy ne engedjék, hogy a csend elzárja a világát.
Réka megcsókolta Marci fejét. – Megmutatjuk neked a világ hangjait. Esküszöm.
A lakást néhány napig valóságos némaság ült meg. Nemcsak azért, mert Marci nem hallotta a hangokat, hanem mert Réka sem talált szavakat. – Hogyan tanítok neki szavakat, ha nem hallja őket? – kérdezte.
– Megtalálod a módját – felelte András. – Mindig megtalálod.
Vizsgálatok, audiológusok, beállítások – dr. Varga minden lépésnél velük volt. – A modern készülék csodákra képes, de kezdetben ijesztő lesz.
– Még az én hangom is?
– Igen. De az öné lesz az első, amit szeretni fog.
Eljött a nap. A technikus felillesztette az apró készüléket. – Készen áll? – kérdezte.
– Igen – felelte Réka remegő hangon. Egy gombnyomás, halk sípolás – Marci megremegett, szeme kerekre nyílt, majd döbbent sírás tört fel belőle.
– Hé, kicsim… – suttogta Réka könnyekkel. – Ez csak a világ hangja.
Az első napok nehezek voltak: a hűtő zúgása, a mosógép forgása, a telefon pittyenése mind megriasztotta. Evés közben a kanál csörrenésére is felsírt. – Semmi baj, ez csak hang – ringatta Réka, miközben belül ő is sírt.
Aztán apró csoda történt. A nappali fényében Réka a szőnyegre ült vele szemben. – Szia, Marcikám – mondta lassan, jól látható szájmozdulatokkal. – Anya – a mellkasára mutatott –, Marci – a kisfiúéra. A tekintetében kíváncsiság villant. Réka mindent elnevezett: „búúú” lett a hűtő, „sss” a szél; a mosógépre Marci kis kezét tette, hogy érezze a rezgést. Egy délután halkan nyílt az ajtó. – Apa jött haza – súgta. Marci felkapta a fejét – és elmosolyodott. Az első igazi mosoly.
Innentől naponta születtek csodák. Marci már nem takarta az arcát, a madarak hangjára kitágult szemmel figyelt, a csengőre az ajtó felé nézett. Réka énekére megállt, mintha hallgatna, majd édes gőgicséléssel válaszolt. A terhelés persze sok volt; egyszer a készüléket is letépte. – Talán pihen – mondta András. – Néha mi is menekülünk a zaj elől.
Egy este a kisfiú Réka mellkasára hajtotta a fejét. – Anya… – gőgicsélte.
– Hallottad? – suttogta Réka.
– Hallottam – felelte András elcsukló hangon. – Kimondta.
– Ez a legszebb hang, amit valaha hallottam – mondta Réka, és tudta, hogy bírni fogja az utat.
A tavasz nyárba fordult. A zajok, amelyek egykor félelmet keltettek, apró tanárokká váltak: mosógép, szél, eső. Marci a saját árnyékán is nevetett. Kontrollon dr. Varga csörgőt adott a kezébe, a kisfiú kacagott. – Remekül működik a készülék – mosolygott a doktornő. – Most jön a logopédia.
Az első órán Kata néni a szőnyegen ült vele. – Laa-bda – formálta.
– Bá… báda… – jött a válasz.
– Fél szó! – tapsolt Kata. Réka sírva nevetett: – Hallom. És érzem.
Hetek múltak, Marci felismerte a madarakat, kutyaugatást, vízcsobogást. Ha nyílt az ajtó, tudta, hogy apa jön. A vízforraló hangjára tapsolt. Este Réka mesélt a félős mókusról, aki végül meghallotta a világ dalát.
– Mint én? – kérdezte Marci.
– Igen, pont mint te – mosolygott Réka.
Viharos estén Réka az ölébe kapta. – Az ég morog – mondta.
– Az ég… morog – ismételte, majd nevetett. A félelem helyét kíváncsiság vette át.
Ősszel a nagyszülők kertjében sárga levelek susogtak. – Zene van a fán! – kiáltotta Marci.
– Igen – válaszolta Réka. – Minden hang zene, ha hallani tudod.
Lefekvéskor a kisfiú nem aludt el rögtön. – Anya… én szeretlek – mondta törve, mégis tisztán. Réka az ágyhoz rogyott, átölelte. A csend, amitől valaha félt, többé nem volt ellenség: megtelt gyermeki kacajjal, szavakkal, élettel.
Egy este Marci a füléhez emelt egy apró dobozkát. – Mit csinálsz? – kérdezte Réka.
– Zenét hallgatok a világból – mondta komolyan.
Réka az égre nézett, aztán a fiára mosolygott: – És én téged hallgatlak. Minden lélegzetedet, minden szavadat. A világ most már tényleg megszólalt.
Utószó: ez a történet nem csupán a hallásról szól, hanem arról, hogy a szeretet megtanít meghallani azt is, amit a fül nem hallhat. Réka és Marci üzenete: ha a világ néha elnémul is körülöttünk, az anyai szív nem engedi, hogy örökre csend maradjon.
