Négy hónap telt el, mióta megszültem a kisfiamat. Az apja nevét kapta — annak az embernek az emlékét őrzi, aki soha nem tarthatta karjában. A férjemet a rák vitte el, amikor még csak öt hónapos terhes voltam. Az apaság volt az álma, de a sors nem engedte, hogy megélje.
Azóta minden nap küzdelem. Anyaság, munka, magány. Hajnalban takarítóként dolgoztam egy pénzügyi cégnél, hogy valahogy eltartsam a babát. Az anyósom, Ruth segített — nélküle nem bírtam volna ki.
Egy reggel, munka után, félálomban sétáltam haza. A város még aludt, a levegő hideg volt. Már csak arra vágytam, hogy megszoptathassam a kisfiamat. És akkor meghallottam egy sírást. Először azt hittem, csak képzelem, de a hang valóságos volt — egy csecsemő sírt.
Követtem a hangot a buszmegállóhoz. A padon egy takaróba csavart kisbaba feküdt. Arca kivörösödött a hidegtől, az ajkai lilák voltak. Körbenéztem, de senkit sem láttam. Letérdeltem, és felemeltem. A teste jéghideg volt.
– Semmi baj, kicsim – suttogtam, a mellkasomhoz szorítva. – Most már biztonságban vagy.
Nem gondolkodtam. Befedtem a sálammal, és futni kezdtem. Mire hazaértem, alig éreztem a karjaimat, de a baba sírása elcsendesedett. Ruth a konyhában állt, és amikor meglátott, elakadt a szava.
– Egy baba – mondtam zihálva. – Egyedül volt a padon.
Ruth csak annyit felelt:
– Szoptasd meg. Azonnal.
Engedelmeskedtem. A kicsi mohón szopott, apró keze a ruhámba kapaszkodott. A sírás elhalt, és amikor elaludt, valami mély béke szállt meg.
De tudtam, mit kell tennem. Felhívtam a rendőrséget. Tizenöt percen belül két rendőr állt a lakásban. Az egyik óvatosan kivette a babát a karomból.
– Most már biztonságban van – mondta.
Könnyes szemmel átadtam nekik néhány pelenkát, törlőkendőt, egy üveg lefejt tejet.
– Kérem, tartsák melegen – suttogtam.
Amikor becsukták az ajtót, a csend rám nehezedett. Összeroskadtam a kanapén, és sírtam. Egyetlen óra alatt megszerettem azt a gyermeket.
Másnap este is rá gondoltam. Vajon jól van? Jelentkezett érte valaki? Aztán csörgött a telefonom.
– Miranda beszél? – szólt egy mély férfihang. – A babáról van szó. Találkoznunk kell. Ma négykor.
Amikor leírtam a címet, megdermedtem – a munkahelyem volt az.
Délután ott álltam az irodaházban. A lift lassan vitte fel az emeletre. A vezérigazgató, egy ősz hajú férfi, mögötte üvegfal, előtte csend.
– Kérem, üljön le – mondta. – Az a csecsemő, akit talált… az az unokám.
A világ megállt körülöttem. Ő folytatta:
– A fiam elhagyta a feleségét. Nem bírta a felelősséget. Tegnap levelet hagyott hátra. Azt írta: „Ha annyira akarjátok, találjátok meg magatok.”
A férfi hangja elcsuklott.
– Ha maga nem jön arra, a gyermek nem élne. Maga megmentette őt.
– Csak azt tettem, amit bárki más is tett volna – suttogtam.
– Nem, Miranda – felelte. – Maga cselekedett. A legtöbben csak továbbmentek volna.
Hetekkel később hívtak a HR-osztályról: „Új lehetőség” vár rám. A vezérigazgató személyesen kérte, hogy kapjak szakmai képzést. Először tiltakoztam, de Ruth azt mondta:
– Néha az isteni segítség a legváratlanabb formában érkezik. Ne utasítsd vissza.
Így hát igent mondtam.
Online tanultam, éjjelente szoptattam, nappal dolgoztam. Voltak napok, amikor sírva aludtam el, de mindig eszembe jutott a kisbaba, akit megmentettem.
Hónapok múlva vizsgát tettem, és új munkát kaptam a cégnél. Segítettem megszervezni egy „családi sarkot” – egy mini bölcsődét az irodában, ahol a dolgozók gyerekei együtt lehettek.
Ott játszott a vezérigazgató unokája is. Már járt, nevetett, és a kisfiam kezét fogta. Ketten ültek a puha szőnyegen, kacarászva, mintha mindig is testvérek lettek volna.
Ahogy néztem őket az üvegfalon át, a szívem megtelt hálával. Egy hajnalon, a hidegben, valaki elhagyott egy gyermeket. És egy idegen – én – megtaláltam.
Egy nap, miközben figyeltem őket, a vezérigazgató mellém lépett.
– Maga visszaadta nekem az unokámat – mondta. – De ennél többet is tett: megmutatta, hogy a jóság még létezik.
Mosolyogtam.
– Maga is ezt tette értem – válaszoltam. – Újrakezdést adott.
Néha még most is felébredek éjjel, mert úgy hallom, sír valaki. De amikor a fiamat békésen alva látom, tudom, hogy minden rendben van.
Mert azon a hajnalon, azon a padon nemcsak egy gyermeket mentettem meg.
Megmentettem saját magamat is.
