A nevem Tyler, harminchat éves vagyok, és egy művészeti galériát vezetek Seattle belvárosában. Nem egy fényűző hely, hanem személyes, csendes. A galéria az én kiterjesztésem lett.
A művészetet anyámtól örököltem, aki keramikus volt, de soha nem adta el a munkáit. Amikor elveszítettem őt az utolsó évemben a művészeti iskolában, letettem az ecsetet, és inkább az üzleti oldalra váltottam. A galéria megnyitása volt a módja, hogy közel maradjak hozzá anélkül, hogy a gyász felemésszen.
A galéria meleg, meghitt. Halk jazz szól, a tölgyfa padló recseg, a falakat aranykeretes képek díszítik. Az emberek itt halkan beszélnek, mintha mindent megértenének – ami nem is zavar. Ez a nyugodt légkör távol tartja a külvilág zűrzavarát.
Aztán egy csütörtök délután megjelent Ő. Egy idős nő, aki úgy tűnt, hogy a világ már rég megfeledkezett róla. Az eső eláztatta a kabátját, és ősz haja összegabalyodott. Megállt az ajtó előtt, mintha nem tudná, bejöhet-e.
A törzsvendégek ekkor érkeztek, és a levegő megfagyott. Az egyik nő suttogva megjegyezte:
— Istenem, ez a szag!
A másik folytatta:
— Ráfolyik a víz a cipőmre!
A harmadik nő pedig elváró tekintettel rám nézett.
Ekkor a nő bement, és a csizmájáról víz csöpögött a padlóra. Csendben, határozott léptekkel haladt végig a teremben, mintha minden festmény egy darabját hordozná. A szemei nem voltak tompák, hanem élesek. Megállt egy képnél, és halkan suttogott:
— Az… az enyém. Én festettem.
A levegő megfagyott. Az egyik nő gúnyosan reagált:
— Persze, drágám. Talán a Mona Lisát is te festetted?
De a nő nem rezzent meg. Az arca változatlan maradt, és a festmény jobb alsó sarkára mutatott: M. L.
Valami megmozdult bennem. A festményt majdnem két éve vettem egy aukción. Az előző tulajdonos csak annyit mondott, hogy egy kiürített raktárból került elő. Csak azok a fakó kezdőbetűk maradtak.
— Az én napfelkeltém — mondta halkan.
A terem elnémult. A gőgös arckifejezések lassan meginogtak. Senki sem tudta, mit mondjon. Előrébb léptem.
— Hogy hívják? — kérdeztem.
— Marla — válaszolta. — Lavigne.
Ez a történet még messze nem ért véget. Felajánlottam neki, hogy üljön le, és beszéljünk. Kelly máris hozott neki egy széket, és Marla lassan leült. A levegő feszült volt, de az asszony, aki korábban gúnyolódtak rajta, most csendben ült, összefont karokkal.
Marla elmesélte, hogy a tűz után mindent elveszített, és a műveit ellopták tőle. A nevét kitörölték, és láthatatlanná vált. De most, itt volt, és a festményeit visszakapta.
— Nem vagy láthatatlan — mondtam neki. — Most már nem.
A következő hónapok gyorsan teltek. Marla újra festett, és a galéria hátsó szobáját műteremnek adtam neki. Minden reggel korán jött, a napfény beáradt az ablakokon, és az ősi festékek illata szállt a levegőben.
A kiállítás napján a galéria megtelt. Az emberek csodálattal nézték a képeket, amelyek egykor elutasítva, most elbűvölték őket. Marla a festmények előtt állt, és amikor odamentem hozzá, azt mondta:
— Ez volt a kezdet.
És én válaszoltam:
— És ez itt a következő fejezet.
Marla elmosolyodott, de nem szólt semmit. A galéria csendes tapsa kísérte a pillanatot. Aztán, amikor már a megnyitó vége felé jártunk, Marla hozzám fordult.
— Azt hiszem… most arannyal fogom aláírni.
