Amikor Thomas aznap este elment, Anna sokáig mozdulatlanul ült a konyhában, és hallgatta a lakás nehéz csendjét. A tányérja még mindig az asztalon állt, rajta a maradék mártással, a borospoharak pedig visszatükrözték a lámpa halvány fényét. Egy része sikítani akart, kiadni magából az összes fájdalmat és megaláztatást, de egy másik része – a fáradt és csendes része – egyszerűen már nem volt ereje hozzá. Ez nem csak a munka utáni szokásos fáradtság volt. Ez az évek súlya volt, amelyeket arra várva töltött, hogy valami megváltozzon, hogy a szerelem mindent rendbe hoz.
Másnap reggel korán ébredt. Kávét főzött, elmosogatta az edényeket, kinyitotta az ablakokat, és beengedte a hűvös tavaszi levegőt. Leült az íróasztalához, és elkezdett írni: „Válási kérelem – Anna Dumont, felperes”. A keze remegett, de a tekintete nyugodt volt. Hosszú idő óta először érezte, hogy újra ő irányítja az életét.
Délben Thomas fáradtan és kissé zavartan tért haza. A folyosón három bőröndöt látott, szépen elrendezve az ajtó mellett.
„Mi folyik itt, Anna?” – kérdezte, mosolyogni próbálva. „Ez valami vicc?”
Anna hidegen nézett rá, harag nélkül.
„Nem. Csak vége. Tisztán, kiabálás és sírás nélkül. Elmégy, és ezúttal tényleg nem jössz vissza.”
„Ne túlozz!” – nevetett idegesen. „Tudod, hogy van ez… egy kaland, egy hiba, majd elmúlik.”
„Hiba?” – ismételte halkan. „Az én hibám az volt, hogy elhittem neked, hogy bármit megtehetsz, és semmi sem fog történni.
Néhány lépést tett, lemondóan.
„Beszéltél Clarával, ugye?”
„Igen. Tegnap itt volt. Be kell vallanom, hogy több bátorsága volt, mint neked.”
„Túlzásokba esik, ne hidd el neki…” motyogta.
„Nem. Először mondott valaki igazat. És tudod, mi van, Thomas? Már nem fáj. Csak… megkönnyebbülés.”
Mondani akart valamit, de a nő szemében nem volt helye a beszélgetésnek. Sóhajtott, fogta a bőröndjeit és elment. Az ajtó csendesen csukódott, de a hang visszhangzott az egész lakásban, mint egy túl hosszú mondat vége.
Az azt követő napokban a ház furcsán üresnek tűnt. A kis dolgokban érezte a hiányát – az asztalnál üresen maradt székben, a kávéscsészében, a napról napra egyre halványuló parfüm illatában. De a csenddel békesség is jött. Anna újra felfedezte az életét, önmagát. Virágot vett, egyedül ment moziba, rég elfeledett barátait hívta fel.
Vasárnap meglátogatta az apját. Robert a kertben várt rá, és a rózsákat öntözte.
„Lefogytál” – mondta mosolyogva. „Mi történt?”
„Megszabadultam a teremtől, apa.”
Letette a locsolókannát, és közelről nézett rá.
„Thomas?”
Anna bólintott.
„Elment. Ezúttal végleg.”
Robert odament hozzá, és szorosan megölelte.
„Jól tetted. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekre pazarold, akik visszatartanak.”
Néhány héttel később Clara felhívta. Egy kis kávézóban találkoztak, inkább kíváncsiságból, mint beszélgetni való szükségből. Clara fáradtnak, megöregedettnek tűnt.
„Anna, nem azért jöttem, hogy könyörögjek. Csak azt akartam mondani, hogy igazad volt.”
„Miben?”
„Neki. Thomas nem változott meg. Engem is elhagyott.”
Anna kissé elmosolyodott, de nem diadalmasan.
„Nem lep meg.”
„Hülyének érzem magam” – suttogta Clara. „Minden szavát elhittem.”
„Mindannyian hittünk, Clara. Amíg egy napon abbahagytuk.”
Csendben itták meg a kávéjukat, mint két nő, akiket ugyanaz a fájdalom köt össze. Amikor elbúcsúztak, Clara azt mondta:
„Erősebb vagy, mint gondoltam.”
„Nem. Csak belefáradtam, hogy gyenge legyek.”
Hónapok teltek el. A válás zökkenőmentesen zajlott, viták és dráma nélkül. Anna megtartotta a lakást – és a lelki békéjét.
Egy vacsorán a barátaival valaki megjegyezte:
„Boldognak tűnsz, Anna.”
„Mert az vagyok. Valószínűleg életemben először.”
Aznap este egy csésze teával ült a balkonon, és nézte a város fényeit. Azokra a pillanatokra gondolt, amikor hallgatott, megbocsátott, hitt. Aztán megfogadta, hogy soha többé nem fog fél életet élni.
Tavasszal vett egy jegyet Lisszabonba. Nem volt konkrét terve – csak látni akarta a tengert, sétálni a keskeny utcákon, új levegőt szívni. Amikor a repülő felszállt, kinézett az ablakon, és érezte, hogy valami valóban véget ért.
Az elkövetkező években Thomas megpróbált kapcsolatba lépni vele. Rövid üzenetek: „Hiányzol”, „Hibát követtem el”, „Beszélhetnénk?” Anna egyikre sem válaszolt. Végül megváltoztatta a számát, és örökre lezárta ezt a fejezetet.
Másképp kezdett élni. Élvezte a békés reggeleket, az eső hangját, az embereket, akik nem hazudtak. Írt – először magának, majd másoknak. Története megjelent a helyi újságban: „A nő, aki megtanult elsétálni”. Az olvasók írtak neki, megköszönték neki, és ő mosolygott, tudva, hogy fájdalma nem volt hiábavaló.
Egy este, egy könyvsignálás után egy férfi odament hozzá.
„Meghatott a történeted” – mondta. „Emlékszel, mit írtál? »Amikor egy ajtó bezárul, néha az nem a vég, hanem egy új ablak kezdete.« Azt hiszem, most nyitottál egyet nekem.”
Anna mosolygott, nem tudva, mi fog történni ezután. Talán semmi, talán minden. De hosszú idő óta először nem félt.
Mert megértette, hogy a szabadság nem a szeretet hiánya, hanem a félelem hiánya. És hogy néha, ahhoz, hogy megtaláld önmagad, először teljesen el kell tévedned.
Kis lakásában, ahol egykor fájdalom és csalódás lakozott, most zene, nevetés és élet volt. Az ablakpárkányon, egy cserépben, egy vörös rózsa virágzott. Robert hozta a kertből, és azt mondta:
„Hogy ne felejtsd el, kislányom, hogy minden tél után tavasz jön.”
Anna minden reggel ránézett, és magában suttogta:
„Igen, apa. Ezúttal nem fogom elszalasztani.”
