Az az este végtelennek tűnt. Amikor az utolsó vendégek is elmentek, a házba mély csend telepedett, árnyékokkal teli. Üres poharak és tortamorzsák maradtak az asztalon – mintha egy lakoma nyomai lennének, amelynek során valaki elvesztette méltóságát. A pultnak dőltem, és hallgattam, ahogy Mark a nappaliban valamit dúdol, miközben újabb pohár whiskyt tölt magának.
„Nagyszerű este volt, nem igaz?” – kiáltott fel vidáman.
„Neked talán” – válaszoltam, anélkül, hogy ránéztem volna.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hangosan felnevetett.
„Az isten szerelmére, Anna, te tényleg nem tudod, hogyan kell szórakozni. Mintha az élet valami görög tragédia lenne.”
Odafordultam hozzá. A lámpák szétszórt fénye két részre osztotta az arcát – félig egy jóképű férfi, félig a saját önbizalmának karikatúrája.
„Talán a te életed komédia, Mark” – mondtam halkan. „Az enyém nem az.”
Kicsit tántorgva közeledett hozzám. Alkohol és drága parfüm illata volt, amit csak akkor használt, ha valakire akart hatást gyakorolni.
„Tudod, mit nem értesz, Anna? Az emberek csak azokat szeretik, akik tudnak nevetni. Senki sem szereti az érzékeny, önelégült nőket.”
„Igaz” – mosolyogtam fáradtan. „De senki sem tiszteli azokat a férfiakat sem, akik nyilvánosan kigúnyolják a feleségüket.”
Ő vállat vont, és elsétált, letette a poharát a zongorára.
„Üres szavak. Mindig túlzol.”
Amikor felment az emeletre, egyedül maradtam a nappali homályos fényében. Néztem az asztalt, a virágokat, a poharakat, a parti maradványait, ami valójában egy búcsú volt. Semmi sem maradt közöttünk, csak a szokás reflexe, egy házassági színjáték, amit el kellett takarítani.
Másnap reggel Mark korán elment dolgozni. Én a konyhában ültem a kihűlt kávémmal, és kinéztem az ablakon. A város közömbösen ébredt, és bennem furcsa tisztaság ébredt – olyan, ami hosszú fájdalom után jön. Kinyitottam a laptopomat, és elkezdtem írni egy üzenetet az ügyvédemnek. Nem küldtem el. Még nem.
Aznap este Mark irritáltan jött haza.
„Tudod, mit mondott ma Christopher? Hogy mély benyomást tettél rá. Azt mondta, úgy nézel ki, mint egy nő, aki többet tud, mint amennyit elmond.”
„Lehet, hogy igaza van” – válaszoltam, anélkül, hogy felnéztem volna a könyvemből.
Rövid ideig nevetett.
„Rejtélyesnek tűnsz, de ez csak egy játék.”
Nem válaszoltam. Valami végre felszabadult bennem. Olyan volt, mintha egy évek óta fojtogató csomót oldottam volna meg. Azon az éjszakán nem sokat aludtam, de először nem féltem.
Néhány nappal később elfogadtam egy meghívást egy kortárs művészeti konferenciára – amit Mark „időpocsékolásnak” tartott volna. Egyedül mentem el. A világos teremben hallgattam egy művészt, aki „az életünket meghatározó vonalak törékenységéről” beszélt. Szavai úgy hatottak rám, mint a fény. A előadás után beszélgettem az emberekkel, nevettem, és úgy éreztem, másképp lélegzem. Amikor kiléptem az utcára, rájöttem, hogy nem sietek sehova.
Amikor hazaértem, Mark várt rám.
„Hol voltál?” – kérdezte színlelt közönnyel, de a szemében aggodalom látszott.
„Ahol te soha nem mennél” – válaszoltam nyugodtan. „Olyan emberek között, akik nem mások nevetése alapján mérik az értéküket.”
„Megint filozofálsz, Anna. Istenem, veled minden olyan unalmas lesz.
Kissé elmosolyodtam.
„Akkor talán itt az ideje, hogy megszabadítsalak ettől az unalomtól.
Felmentem az emeletre, és elkezdtem összepakolni néhány dolgot. Ő zavartan követett.
„Mit csinálsz?”
„Amit már rég meg kellett volna tennem. Elmegyek.”
Mark elhallgatott. Mondani akart valamit, de nem talált szavakat. Talán életében először.
„Anna, ne légy nevetséges” – motyogta végül, de hangja üres volt.
„Nem vagyok az. Csak őszinte vagyok. Amit te már régóta nem tudsz lenni.”
Fogtam a táskámat, lementem a lépcsőn, és kiléptem az éjszakába. A hűvös levegő megcsapott az arcomat, de nem fájt. Ez a hűvösség kezdetet hozott, nem véget. Hosszú ideig sétáltam céltalanul, amíg a város elcsendesedett. Egy kicsi, szinte üres kávézóban teát rendeltem, és kinyitottam a telefonomat. Az ügyvédnek szóló üzenet még mindig ott várt. Mosolyogtam. Elküldtem.
Néhány hónappal később egy kis lakásban laktam egy park közelében.
A reggelek csendesek voltak, esténként pedig festettem – amit évek óta nem csináltam. Néha eszembe jutott Mark, de nem haraggal. Inkább hűvös nyugalommal, mintha valaki lenne, akit egy másik életben ismertem.
Egy nap levelet kaptam tőle. Rövid, kaotikus, tele befejezetlen mondatokkal: „Talán tévedtem… talán neked volt igazad… Hiányzik a nevetésed…” Egy könyv lapjai közé tettem, és soha többé nem nyúltam hozzá.
Este, a széles ablakon át néztem a naplementét, és rájöttem egy egyszerű dologra: nem a harag gyógyít, hanem a távolság. A csend lesz a legtisztább válasz, amikor már nincs mit bizonyítanod.
Felvettem az ecsetet, finom vonalat húztam a vászonra, és elmosolyodtam. Már nem voltam „a legnagyobb csalódása”. Egyszerűen Anna voltam. És végül ez elég volt.
